Ma már nincs szükség jó filmekre. Akármilyen vacak is lehet – az is – csak éppen sok pénzt lehessen általa lopni és nyomja azt a buta maszlagot, amit még az sem hisz el, aki megrendelte. Néző meg ugye nincs. Színvonaltalan, rossz, tehetségtelen, vacak, de leginkább gyáva, mert szolgaian hódol be egy kurzusnak. Cserébe irány a pénztár.
"Számunkra valamennyi művészet közül a legfontosabb a film." – jegyezte meg egy neves szakember. Azért emlékszem erre ilyen jól, mert a moziba menve olcsóbban lehetett jegyet venni, ha az embernek volt ifjúsági mozibérlete. És ennek az előlapjára írták ezt fel, azzal, hogy VI. Lenin mondta volna. Az olcsóbb jegy feltétele volt, hogy
a tízes tömb bérletből legalább két szelvényt szovjet filmekre kellett volna felhasználni. De amikor az ember odaért, akkor eldobta a bérletet, egy ötvenért vett egy újat és mondjuk a Bátor emberek helyett megnézte mégegyszer az aktuális Robin Hoodot.
Lenin abból indult ki, ha az iskolarendszer nem elég izmos ahhoz, hogy jól megtanítsa a népeket olvasni, tévé, rádió, internet különösen, még sehol sem volt. A negyed-, a fél és a háromnegyed analfabétákat úgy lehet bepalizni, ha filmekkel tömjük az agyukat, olyanokkal, amelyek a megfelelő ideológiai töltettel rendelkeznek és tessék, máris kiugrik a Zastavából a szovjet ember.
A diktátorok már csak ilyenek, szeretik azt hinni, hogy ha valamit nagyon és erősen mondanak, akkor az ő együgyű népük azt bekajolja simán. Mert a diktátorok szerint a nép tökhülye, nem lehet eléggé lenézni – és ha már a filmnél tartunk, abból még sosem volt baj, ha a népet – a közönséget hülyének néztük.
Diktátor kollégája ezt ekképpen fogalmazta meg: "A mozi a mi legerősebb fegyverünk" (, Il cinema è l’arma più forte) – mondotta Mussolini, az olasz filmgyártás központjának a Cinecittának a felavatásakor. És készültek is egyre másra a filmek, az olasz álomról, de csak becsúszott közéjük néhány nagyobb alkotás is (Pl. A gyermekek figyelnek bennünket De Sicatól), hogy aztán abban a másodpercben, amikor végre megdőlt a diktatúra és felszabadult Olaszország egyre-másra készüljenek a zseniálisnál zseniálisabb filmek, a Róma nyílt várostól kezdve a Biciklitolvajokon át aztán egészen Felliniig és vissza.
És miután nem feltételezhetjük, hogy ezek alkotói egyik pillanatról a másikra teremtek 1945 után, valószínűleg úgy volt, hogy már a diktatúra idején, egyrészt lehetőséget kaptak valódi tehetségek, hogy filmet készíthessenek, ha még nem is olyat. Másrészt olyan emberek jutottak munkához, akik pontosan tudták, mi az a szabadság, mi az az érték, mi az a művészet és amint erre alkalom nyílt, tudtak élni vele, s a filmtörténet máig ható jelentős alkotásait hoztak létre.
Akadnak olyan diktatúrák, amelyek talán duzzogva, talán félrenézve, de megengedik, hogy közpénzből kritikus alkotások is készüljenek. Ott a hetvenes évek lengyel filmművészete. És hosszan sorolhatnánk azokat a fontos alkotásokat, amelyek Magyarországon jöttek létre, Jancsótól, Szabó Istvánon át, Bacsó, Makk Károly, Gothár Péter, Gárdos Péter és sokan sokan mások jóvoltából.
Diktatúra volt, amelyik nehezen bírta a kritikát – ámde belátta, hogy a film, ahogy a könyv, a zene, a színház csak akkor ér valamit, ha képvisel művészi nívót, s ez még akkor is fontos, és hasznos, ha amúgy kritizál, gúnyolódik, igazat mond.
Sok film nem készülhetett el, kivágtak jeleneteket, átírták, dobozban maradt. Ezzel együtt a magyar film jó korszaka éppen egy diktatúrára esett. (Jó, hova eshetett volna máshová. Más nem igen akadt a magyar történelemben, néhány rövid kivételtől eltekintve.)
Aztán egyszercsak eljött a bátran vállalt suttyó korszak. Ma már nincs szükség jó filmekre. Akármilyen vacak is lehet – az is – csak éppen sok pénzt lehessen általa lopni és nyomja azt a buta maszlagot, amit még az sem hisz el, aki megrendelte. Néző meg ugye nincs. Színvonaltalan, rossz, tehetségtelen, vacak, de leginkább gyáva, mert szolgaian hódol be egy kurzusnak. Cserébe irány a pénztár.
Egy biztos. Ha összedűl ez a vircsaft, mert egyszer összedűl, akkor ezek a figurák a szabadság levegőjét megérezve sem fognak tudni semmi jót csinálni. Mert szolgalélekkel, még jól megfizetve – sem megy az efféle.
Forrás: Dési János (Klubrádió)
