Rákay Philip, az Orbán-rendszer multimilliomos kegyence nem szégyelli magát, s belemar abba, akinek tehetsége és a vezértől eltérő véleménye van.

A világért sem szállnék bele a Rákay Philip, illetve Nagy Ervin, Gryllus Dorka és most már Sárosdi Lilla között zajló üzengetésbe, amelyben a csivavától kezdve az árufeltöltésen át számos művészetfilozófiai probléma is felmerült. A kíváncsi olvasó bármikor felhozhatja magát e tekintetben, hiszen a virtuális térben csak úgy habzik a tanárok és diákok ürügyén induló „polémia”, az alatt folyó fékezhetetlen kommentfolyam pedig minden tanulmánynál pontosabban jelzi a mélyben húzódó problémákat.

Persze az sem ma derült ki, hogy a visszavonhatatlanul átpolitizált kulturális térben már az ízlést és az értékítéletet is a pártosság formálja, vagyis az ellenoldalon álló „művész” eleve tehetségtelen, a produktuma pedig szemétre való. Az ezen felülemelkedő, esztétikai érvekkel dolgozó szempontrendszernek pedig semmi esélye, és

jó ideig ez sem egyesítheti a két Magyarországot.

Az én fülemet csak a többes szám sérti. Ami a hatalom mellvédje mögül még rosszabbul hangzik. „Több millióan élünk ebben az országban, akik számára ez nem kultúra, nem művészet, hanem vállalhatatlan mocsok”, jelenti ki a beszólásfolyam egyik pontján Rákay, akitől semmiképp nem vitatnám el az éleslátás jogát.

Ám az, hogy milliók számára mi jelenti a művészetet és mi nem, vagyis, hogy kit kell minimum a körön kívülre tolni az ő nevükben, az normális időkben nem kevés bátorságot igényel, és valódi kritikus és művészember nem is vállalkozik hasonlóra. A váteszi szerep ugyanis nagyon idegenül hat a mai sokszínű, sokféle eszközzel dolgozó kultúrában. Ez az uralkodni vágyók hangja, a kinyilatkoztatásoké. Érvényes művész a maga nevében beszél, alkot, és bízik benne, hogy a művei másokat is megszólítanak és valódi közösséget teremtenek, nem csupán cinkosokat.

Az ítélet épp Schilling Árpád és Sárosdi Lilla tevékenységére vonatkozik, de ne tévedjünk, a nevük könnyedén behelyettesíthetők azok nevével, akik most nem illenek be a kormányzati narratívába, esetleg tiltakoznak vagy tüntetően elhagyják az országot. Még szomorúbb, ha ez a hatalmi beszéd valódi erőszakba torkollik, amikor Tősér Ádám úgy érzi, hogy bántalmazhatja a kritikust, és nácinak nevezheti, mert az nem alélt el a Blokád című filmjétől. Holott a filmjét üdrivalgással fogadták a már idézett „milliók”, a megfelelő testület díjazta, begyűjtötte a vállon veregetéseket, még az Oscar-díjért is harcba küldte, és ha Trump lenne hatalmon, tán őt is felhívnánk, hogy szóljon már oda az akadémiának, nehogy elsikkadjon ez a jó kis alkotás. (A félreértés elkerülése végett a Blokáddal nem a történelemhamisítás és a végtelen elfogulatlanság a legnagyobb baj, hiszen Tarantino is megölhette egy moziban Hitlert, hanem az, hogy a nagy buzgalom elsodort minden esztétikai megfontolást. Az „üzenet” megfojtotta a „szépet”.)

Mind Rákay, mind Tősér csettintésre elérhetné, hogy még életükben szoborrá avassák őket a milliók nevében. Azt viszont szerencsére nem akadályozhatják meg, hogy a végső szót az utókor mondja ki az avatóbeszédek után az életműről. Ahogy Esterházy mondaná, lábjegyzetnek azért talán jó lesz. 

Forrás: Papp Sándor Zsigmond (Népszava)