A hivatalos állami politika szerint a bajbajutottaknak csak akkor jár segítség, ha már a család, az önkormányzat és a civil szervezetek sem tudnak segíteni. Az ország pedig több részre szakadt. A jobb módúak nem tudnak, nem is nagyon akarnak a legszegényebbekről tudni. Hiszen ők megfizetik a szolgáltatásokat, esetleg olyan orvoshoz járnak, aki utódjuk, boldog ősük, rokonuk vagy ismerősük.
Évtizedek óta folyik az ezzel kapcsolatos, méltatlan huzakodás. Eleinte az állam úgy akarta a magánegészségügybe terelni a betegeket, hogy nem teremtette meg annak a hivatalos feltételeit. Közben korrumpálta az orvosokat: olyan borravalós („hálapénzes”) rendszer felé kényszerítette őket, amit egy önérzetesebb prostituált is visszautasítana. Voltak persze olyanok, akik ebből a rendszerből is remekül profitáltak. Ezért nem a feladatokhoz igyekeztek a rendszert hozzáalakítani, hanem – például túlzott adminisztrációs feladatokkal – magát a rendszert züllesztették le.
A társadalomkutatók már jóval a rendszerváltás előtt – tehát legalább négy évtizeddel ezelőtt – leírták, hogy a túlméretezett adminisztrációs feladatok miatt a legtöbb orvosnak körülbelül annyi ideje jutott egy betegre, mint egy közért pénztárosának egy átlagos bevásárlóra.
Hogy a páciens mégse érezze azt, hogy senki sem foglalkozik vele rendesen, az orvos a maradék szűk időben gyorsan felírt neki valami gyógyszert – ezzel is növelve a polgár és a társadalombiztosítás kiadásait. Még jó, ha nem olyan gyógyszert írt fel, amelynek preferálását a gyártó egzotikus luxusutazással honorálta. Szerencsés esetnek számított, ha a felírt gyógyszer csak drága és felesleges, de legalább ártalmatlan volt.
Aztán jött a számítógépesítés. Ami remek dolog, de nem árt, ha valamennyire értenek is a gép használatához. Ennek hiányában igen sok idő megy el azzal is, hogy az orvos kilátástalan harcát vívja a masinával. Sebaj, addig sem kell a beteggel foglalkozni.
Újabban meg itt vannak a különböző diagnosztikai csodák, ebből azonban nincs elég. Néhány hónappal előre be kell jelentkezni CT-re meg MR-re, de addig legalább nincs baj a beteggel. Aztán nagy valószínűséggel találnak valamit; bizonyos életkor felett általában találnak valamit. Ezért még modernebb és még drágább diagnosztizáló masina, masinák elé citálják az embert, amire megint hónapokig kell várni. Addigra a szerencsétlen betegnek csak lesz valami komoly baja, ezért újabb bonyolult műszerre van szűkség... De inkább nem folytatom.
Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy minderre a több részre szakadt ország páriái a maguk módján reagálnak. Nem is mennek orvoshoz, vagy rettenetesen bizalmatlanok az orvossal, a nővérrel szemben, hiszen azok úgyis csak az ő „vesztüket akarják”. Olykor rémes jelenetek játszódnak le az orvosi rendelőkben, várókban, ami hovatovább lehetetlenné teszi a normál munkavégzést. Közben meg egyre több olyan személy betegszik és hal meg, aki szerencsésebb országokban még évekig egészségesen élhetne.
Forrás: Ladányi János (Népszava)
