Amiből Magyarországon 13 év kormányzati mesterkedéseinek hatására nagy a hiány: a tájékoztatott és tájékozott szavazó
A modern pártpolitikában – jó esetben – nem kerül egymással szembe a címben említett két fogalom. Azaz a pártok – tekintet nélkül arra, melyik oldalon állnak – pragmatikusak és eszmeiek egyszerre, nem kell egyiket vagy másikat túlhajtaniuk.
De nem minden arany, ami fénylik, azaz: az ideális helyzet csak nagyon ritkán jön létre. Különösen így van ez a magyar politikatörténetben, amelyet viszont nem ismerünk, tehát nem is tudjuk róla, hogy ezt az ideális helyzetet tartósan nem produkálja.
Említsünk csak meg röviden két korszakot, amelyek közül az egyik a múlt ködébe vész (és ezért nem ismerjük); a másik ellenben nagyon is mai (ezt meg azért nem ismerjük, mert felületes sémákban látjuk napjainkat).
Az első példánk a dualizmus kora, amikor
pragmatizmus és eszmeiség elválik egymástól. Mit is jelent ez? Azt, hogy van egy pragmatikus korfeladat, ami Magyarország és Ausztria együttélésének megszervezése. Ezt szokás közjogi kihívásnak is nevezni, amikor tehát a pártok – kormányon és ellenzékben – úgy szerveződnek, hogy e közjogi viszony fenntartását, avagy épp megváltoztatását tűzik ki célul. Eszmék itt nemigen játszanak, de persze megkérdezhetnénk: mi lehetne itt az eszme?
Nem vagyunk teljesen tanácstalanok, ha erre válaszolni akarunk, merthogy a korban számosan felvetették ezt a kérdést. És – meg fogunk hökkenni – az eszme 1867 után a demokrácia ki- vagy továbbfejlesztése. Merthogy a korszak közjogi szisztémája liberális, de nem demokratikus volt, és sok kritikus, aki meddőnek tartotta a közjogi pártstruktúrát, ezt azért vallotta, mert a pragmatikus pártrendszer kiirtotta a rendszerből az eszmei alternatívákat. Úgy is mondhatnánk, hogy a pragmatizmus mindent vitt, és a demokrácia eszmei programja csak nagyon keveseket mozgatott meg.
Nézzük most már mai példánkat, amelyet akár ki is terjeszthetünk a rendszerváltás utáni bő három évtizedre. Ennek a korszaknak is vannak pragmatikus kihívásai, mint például a kikerülés a szovjet rendszerből, majd a csatlakozás az Európai Unióhoz. 2010 óta pedig, ha csak az ellenzék térfelét nézzük, akkor szintén a pragmatizmus uralkodik, amely célként Orbán Viktornak és rendszerének elsöprését határozza meg. Hol itt az eszmei karakter? Mondhatnánk ott, hogy az illiberálisnak hangoztatott orbáni rendszert az ellenzék vissza akarja demokratizálni, csakhogy nem, ez nem eszmei program, pontosabban a pragmatikus Orbán-ellenességnek alárendelt program.
S bár a két korszakot tényezők sokasága választja el egymástól, mivel – mint mondottuk – egyiket sem ismerjük, érdemes rámutatnunk fontos közös tanulságokra.
Vannak országok – s a miénk ilyen -, amelyekben a pártpolitika ritkán épül valódi eszmei konfliktusokra. Ennek oka a már említett közjogiságban van. Ez a közjogiság a dualizmusban magától értetődő; ma kissé áttételesebb, de ha akarjuk, azért megértjük. Ez a két esetben azt jelenti, hogy az uralkodó kormánypárt fenn akar tartani egy szisztémát (őrzi a status quót), az ellenzék pedig meg akarja törni azt. Viszont a politika szerveződésmódja miatt az ellenzéknek nem érdeke önmaga eszmei meghatározása. Talán éppen azért, mert a fő kihívás (nevezzük ezt rendszermenedzselésnek) nemcsak a kormánypártok, de az ellenzéki közönség számára is könnyebben emészthető, mint az eszmei térre átvitt harc.
A dualizmusban a demokrácia követelményét ütköztetni kellett volna a liberalizmussal, ami még az ellenzéki pártok számára is olyan költségekkel járt volna, hogy nem vállalkoztak erre. Manapság ugyanez a helyzet az ellenzéki liberalizmussal: egyszerűen nincs ellenzéki párt, amely újrafogalmazná a liberális karaktert és egy ilyen eszmei pozíciót az orbánizmus elleni pragmatikus küzdelem elé helyezné.
De a lényeg még csak nem is ez. Hanem egy visszatérő pártmintázat. Amely csak akkor derül ki, ha ismerjük valamennyire a régi pártviszonyokat, s ily módon összefüggésbe hozhatjuk őket a jelennel. Ha lövésünk sincs erről a múltról, pragmatizmus és közjogiság ikerszerepéről, nem érthetjük meg azt sem, hogy a mai időkben is valami ilyesmi akadályozza az eszmei önidentifikációt.
Ameddig pedig nincs eszmei identifikáció, olyan nem is mellékes feltételek sem teremtődnek meg, mint például váltógazdaság. Elvégre az nem azért jön létre ott, ahol létrejön, mert a közjogi, hanem azért, mert az eszmei tényezők uralják a politikát.
Óriási kihívás a politika vizsgálói előtt, hogy megértsék az eszmei dimenzió létrejötte előtt tornyosuló hazai akadályokat.
Forrás: Csizmadia Ervin HVG 360
