A Budapestet ért lázári csapásokat leginkább mi, Csepeliek szívtuk meg a legjobban. A presztízsberuházásnak épült atlétikai csarnok itt van, de se föld alá süllyesztett és Calvin térig bevezetett HÉV, se a „főváros legnagyobb parkja, futóösvényekkel, se a Galvani híd, és a kis dunai evezős-paradicsom megépítése nincs már napirenden! Sajnos nem az első eset, hogy a politika Csepeltől „megértést, belátást és türelmet” kér. Ilyen 1945 óta többször is előfordult már. Olyan azonban eddig még nem volt, hogy úgy vágták a szemünkbe a megszorításokat és a kibabrálásokat, hogy közbe még az arcunkba is vigyorogtak. Hát ilyen még nem volt!
Lázár János miniszter egy rádiónyilatkozatában elbüszkélkedett azzal, hogy igaz, hogy a főváros állítja elő az ország GDP-jének egyharmadát, mégis a NER filozófiájának megfelelően nem ott fejlesztenek, és nem oda beruháznak, hanem a vidéket és a „vidék fővárosát” Debrecent privilegizálják. Ez nekünk fővárosiaknak azt jelenti, hogy nincs Galvani híd, nincs ötös metró, nincs elővárosi vasút (HÉV) fejlesztés, nincs Nyugati-Déli vasúti átvezetés, nincsenek parkok, sétányok, kórházak és utak. Gyakorlatilag a Fidesz meghirdette Budapest kivéreztetését!
Míg a főváros népessége az
elővárosaival (agglomerációjával) együtt megközelítheti a három és fél négymilliót, addig a „vidék fővárosaként” aposztrofált Debrecen a félmilliót se. Ez az a tény, ami nem engedi, hogy más következtetésre jussunk, mint arra, hogy Lázár János a főváros (és agglomerációjának) ellensége! És nem csak a fővárosé, - hanem azzal a fideszes mentalitással, amivel megosztja, ellenséggé formálja, és egymásnak ugratja az ország lakosságát - Budapest és a vidék népét, az egész országé is! Figyelmen kívül hagyva a realitásokat, politikai, ideológiai szempontokat előtérbe helyezve zsigerből semmizi ki az ország legnagyobb, legnépeseb településének, az ország fővárosának népét.
Az atlétikai világbajnokságot megelőző időszakban, - majd az olimpiai kandidálás és a Fudan egyetem megtelepedésének lehetőségeit erőltető kormányzati propaganda időszakában, - mint a legjobban érintett kerületek egyikébe, a csepeli kt ülésre is kilátogatott régi fővárosi Városfejlesztési Bizottsági társam és ismerősöm, az akkor helyettes államtitkárként működő Schneller Domokos. Az általa akkor felvázolt Budapest Déli Kapuja” program igazán nagyvonalú, alapos és logikusan felépített elképzelés volt. Még magam is meginogtam, hogy ez olyan dolgozat, amit érdemes lehet a támogatásra. Szerencsére a tapasztalat engem (és ellenzéki társaimat) óvatosságra intett, amikor a határozati javaslat elfogadását kérték. Abból a programból már minden fontos és a fővárosnak szükséges jelentős dolgot kihúztak. Fürjes és Vitézi a süllyesztőben, (Doma sorsáról nincs információm) a fővárosi fejlesztések pedig a szemétkosárban!
Lázár azt mutatja, hogy a Budapest fojtogatásának és eltaposásának feladatait nem szükséges rossznak a végrehajtójaként rákényszerítetten, hanem örömmel végezi! Magabiztossága és haynaui viselkedése túlmutat a NER rossz politikája, az arrogáns és buta nemzetközi megnyilvánulásai visszaható hatásán (Norvég Alap elzavarása, EU-s pénzek elpuskázása stb.) és az egyre romló gazdaság okozta kényszerpályán. A „merjünk nagyot álmodni” orbáni mondást Lázár, (és jónéhány pártbéli hasonszőrű) a nemzet és a fővárosra annak és a vidék szegény lakosságának többségét kitevő dolgozókra sohase értette! Ő ezt a gondolatot (kiötlőjével együtt) csak saját maga meggazdagodásának és luxusának megteremtésére létrehozott lehetőségként értette. Hatvanpuszta és más kastélyok, kúriák, vízágyas tehénpihenők, lófürdetőmedencék stb. Mert ugye, akinek semmilye nincs az annyit is ér?
Amennyiben a baj fokozható, akkor a Budapestet ért lázári csapásokat leginkább mi Csepeliek szívtuk meg a legjobban. A presztízsberuházásnak épült atlétikai csarnok itt van, de se föld alá süllyesztett és Calvin térig bevezetett HÉV, se a „főváros legnagyobb parkja, futóösvényekkel, se a Galvani híd, és a kis dunai evezős-paradicsom megépítése nincs már napirenden!
Sajnos nem első eset, hogy a politika Csepeltől „megértést, belátást és türelmet” kér. Ilyen 1945 óta többször is előfordult már. Olyan azonban ezidáig még nem volt, hogy úgy vágták a szemünkbe a megszorításokat és a kibabrálásokat, hogy közbe még az arcunkba is vigyorogtak. Hát ilyen még nem volt!
Forrás: Horváth Gyula közösségi (fb) oldala
