Félelmetes. Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta 30 ezer milliárd forintot költött állami építkezésekre. Ez egy bődületes szám még Lázár János építési miniszter szerint is. Ennyiből épültek stadionok, múzeumok a Városligetbe, Hungarikum Liget Lakitelekre, ménesbirtok, kormány-irodák a Budai várba, utak és persze sok egyéb.
Lázár szerint a pénzből 12 ezer milliárd nem magyar zsebekbe vándorolt, márpedig a magyar munkából legyen magyar haszon. Most ne kezdjünk el azon meditálni, hogy ez mennyire volt magyar pénz (hiszen jócskán csorgott Brüsszelből) és hogy a külföldi tulajdonú, de Magyarországon működő építőanyag gyártók haszna miért kevésbé magyar, mint a
német autógyáraké vagy a távol-keleti akkuüzemeké.
Vége az aranykornak, vége a pénzbőségnek. A kormány karjaként csapkodó Lázár nagyobbat akar fogni az építkezéseken, ezért új mederbe tereli az építőipart. Ennek egyik eszköze a törvényalkotás. Elsőre egy kicsit túltolta a dolgot. A témában első körben benyújtott, állami beruházásokról szóló törvényről még a nem túl szőrszálhasogató Novák Katalin köztársasági elnök is úgy vélte, hogy jogszabályban hagyott kiskapukkal Lázár játszóterével válna az ágazat.
A parlamenten átpréselt, de ki nem hirdetett törvényt az Alkotmánybíróság döntése nyomán át kell gyúrni. Most itt van az új lázári szabályozási terv, amelyben szintén akad számos akna, például a Balaton vízparti telkeinek újraosztását lehetővé tévő részek és az állam durva beleszólási joga az építőiparba. Mindez legfőként is a polgári jóízlés jegyében, ami fontosabb a klímaváltozás elleni küzdelemnél. Igaz, egy világtól elszakadó birodalomban, az akkusivatag közepén a dzsentri ál-kastélyok, a hazai organikus építészet szakrális üzenete, a kispolgári esztétika és a széthulló putrik nem sok különbséget jelentenek majd.
Forrás: SZALAI ANNA (Népszava)
