De vegyük sorra a fontosabb életrajzi adatokat: Varga Imre 1923-ben született, siófoki földbirtokos családban. Szombathelyen, Budán és Székesfehérváron végezte iskoláit. Rajztehetsége nagyon korán megnyilvánult, már az 1937-es párizsi világkiállításon is szerepelt festményeivel. Ezután azonban – valószínűleg szülei kívánságára – beiratkozott a Műegyetemre, mérnökszakra; nem tudni, befejezte-e itt tanulmányait, mert hamarosan katonai kiképzésen esett át és repülőtiszt lett, aki bevetésre is került az orosz fronton. 1943-re elege lett a háborúból, már azt tervezte, átrepül Olaszországba, csatlakozik az amerikaiakhoz, de feljelentették és csupán egy német barátjának köszönhette, hogy nem indult ellene eljárás, így csak áthelyezték Wiener Neustadtba. Itt érte a háború vége, de Varga visszatért Magyarországra, hogy megvalósíthassa korábbi álmait és mint képzőművész érvényesüljön.

Igazi pályáját viszonylag későn, 27 éves korában kezdte, amikor bejutott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol mesterei Mikus Sándor és Pátzay Pál voltak. Hat évvel később diplomázott „Magvető” című szobrával. A forradalom idején Makrisz Agamemnon kérésére fegyveresen ment tüzet oltani a Nemzeti Múzeumba – később ugyanez az ember, a görög menekült festőművész jelentette fel. Nem lett bántódása, de „priusza” maradt 56-ból és bár utána még szerepelt az 1957-es Tavaszi Tárlaton, évekig nem lehetett saját kiállítása. Erre első ízben csak 1967-ben került sor, a Dorottya utcai Galériában, miután találkozott Aczél Györggyel, aki fölismerve Varga rendkívüli tehetségét, szabad utat engedett az addig szinte csak női- és férfialakokat megmintázó művésznek. Ezt az első kiállítást viszonylag hamar követte egy tihanyi 1972-ben, és egy varsói 1974-ben. Ugyanebben az évben mintázta meg Varga első Radnóti Miklós-szobrát, amit két helyen, Mohácson és Salgótarjánban is fölállítottak. Ennek a szobornak egy változata került később a budapesti Radnóti Színház elé, a Nagymező utcába.

Én is Radnótinak köszönhetem, hogy megismertem Varga Imrét, pontosabban Vas Istvánnak és Radnóti Miklósnak. Első, Clive Wilmerrel együtt fordított angol nyelvű Radnóti kötetünk még 1979-ben született és Vas ajánlotta, hogy a borítóra Varga szobrának egy részlete kerüljön; majd amikor sok évvel később a „Forced March” kötet második, bővített kiadása megjelent a londoni Enitharmon kiadónál, a színes borítón már látható lett a teljes Varga-szobor. 1983-ban Varga Imre saját gyűjteményt nyithatott Óbudán, a Laktanya utcában, hétvégeken itt fogadta és kínálta kávéval, meg pogácsával hazai és külföldi vendégeit. Mert a hetvenes évek elejétől egyre több megrendelést kapott külföldről és az állami (német, francia, lengyel, olasz) megrendelők közül többen kitüntetésekkel fejezték ki elismerésüket: gyűjteményében ezeket Imre külön kis szobában tárolta, nem tudom, az átrendezés után ma is láthatóak-e, ott vannak-e még.

Varga rengeteget és eredményesen dolgozott. Részben az ő köztéri szobrainak köszönhetően ismerte meg Európa a magyar történelem nagyságait és legkiválóbb művészeit. Egyedül Bartók Béláról három szobrot készített külföldön, közülük a londoni avatásán jelen voltam – ez az alkotás nagyon forgalmas helyen, a South Kensington metróállomás közelében áll. Németországban valami oknál fogva főleg fürdőhelyeken rendeltek tőle szobrokat, Bad Neustadtban és Bad Kissingenben, igaz, Aachenbe is jutott alkotása két magyar szentté avatott királyról.

Magyarországi szobrainak és domborműveinek se szeri, se száma: a Wikipédia nem is tartja számon mindegyiket, hosszú listáján nem találtam sem Molnár Ferencet (Vígszínház), sem Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét. A köztéri szobrok közül Magyarország szinte minden részére jutott Varga Imre műveiből, Siófoktól Miskolcig és Sárospatakig. Budapesti gyűjteménye ma is több nyelven ajánlott turistalátványosság, de aki kimegy Farkasrétre, ott is láthat néhányat, főleg színészekről (Várkonyi Zoltán, Honthy Hanna) készített síremlékeiből. Varga anyaghasználatában is kiemelkedett kortársai közül: egyaránt értett a bronzhoz, a gránithoz, a márványhoz és a krómacélhoz.

Korábban említettem Varga Imre több Radnóti Miklós-szobrát. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy magyar művészek közül kevesen élték át annyira a magyar zsidóság második világháborús tragédiáját, mint ez a hajdani repülőtiszt. Ezt tanúsítja az amerikai pénzből készített Raoul Wallenberg emlékmű Budán, illetve a Dohány utcai Emanuel-emlékfa, amelynek minden egyes levelén a holokauszt egy-egy áldozatának a neve olvasható. 2009-ben, már jóval túl a nyolcvanon, még vállalkozott egy Arthur Koestler szoborra a Lövölde téren, ezzel rótta le a magyarság háláját ennek a zsidó származású, terézvárosi születésű, végül Angliában letelepedő világhírű írónak, aki a „Sötétség délben” című regényével talán a legtöbbet tette a sztálini rendszer mechanizmusainak leleplezéséért.

Egyik utolsó nekem küldött levelében Imre keserű szavakkal írta le, mennyire tudatlanok a magyar állam ifjabb „nemzeti” politikusai Koestler életművét illetően, mint ahogy Károlyi Mihályról is csak annyit tudnak, hogy a földosztó politikus-gróf „elárulta” Nagy-Magyarország ügyét. Ismertem Varga Imre az irányú erőfeszítéseit, hogy a Parlament előtti Károlyi-szobor ne kerüljön a régi rendszer Budapest melletti Szoborparkjába – végül sikerült egy kis balatoni ligetben elhelyeznie ezt a kitűnő, szomorú alkotást a magyar köztársaság első, politikusnak szerencsétlen, de elveihez hű, emiatt életre szóló emigrációba vonuló elnökéről.

Meglehet, egyesek szemében Varga Imre „kompromittálódott” az egypártrendszer szobrászaként, de számomra és sokak, így más nemzetek szemében is gazdag életművet létrehozó képzőművész, Európa és a magyarság nagyszerű művésze marad.

Forrás: Gömöri György (Népszava)