A gyalázat dokumentuma. Egy tornatanár jellegű, ránézésre 90 kilogramm élősúlyú „ismeretlen elkövető” – ahogy a rendőrség fogalmaz – egyetlen, jól irányzott rúgással földre terített egy kb. 25 kilós kisfiút, akit előtte arrébb rángatott a többiektől. Mert emberség is van a világon és nyilván nem akarta, hogy az alsósok dominóként dőljenek egymásra. A rúgás igazi mestermunka volt, mégiscsak egy szakképzett, feketeöves, három danos karateedző műve.

A hozzáértők azóta már elemezték a rúgás típusát, amely a karate harcban létező technika, amikor a tartó lábat támadják. Más kérdés, hogy ott hasonló súlyú, képzettségű emberek önkéntes alapon mérik össze az erejüket. S bár túl sok karate mérkőzést nem láttam, emlékeim szerint, a küzdelem után a győztes felsegíti a földre kerültet, kezet fognak, talán még meg is ölelik egymást.

Nem így a mi tornatanárunk, aki az elterült gyereket otthagyja, jó, hogy

bele nem rúg, le nem köpi, megy vissza a többiekhez, nyár van, sok a dolog, lehet, hogy még valakinek gyorsan le kell rúgnia a veséjét vagy a fejét. Az áldozat szülei amúgy a hírek szerint 35 ezer forintot fizettek a nyári táborért, benne a kalandparkkal. A kisfiú állítólag azzal dühítette fel a tanár bácsit, hogy nem akart valamire felmászni, vagy leugrani, vagy valami ilyesmi. Pedig ha egyszer azt mondjuk, hogy kuss, ugrasz és közben élvezed, akkor kuss, ugrasz és élvezed – semmi egyénieskedés, meg kifogás, meg afféle megjegyzés, hogy te félrehúzódva inkább olvasgatnál az árnyékban valamit. Vagy temperával papírra festenéd a fák képét.

Kétségtelen, aki eltöltött már egy nyári tábornyi időt, az tudja, hogy a kölkök néha idegesítőek tudnak lenni. Meleg is van, a fröccs is langyosodik, ugorj bameg. Mégis, általában nem rúgják fel a nevelők a gyerekeket. Persze a többségük nem is tudná ilyen begyakorolt, hidegvérűen kimért mozdulatokkal leteríteni áldozatát, majd otthagyni. Se lába, s technikája, se lelke nincs az ilyesmihez. Ráadásul, ha valakitől, egy tapasztalt karatéstól elvárjuk, hogy higgadt legyen, már-már hidegvérű, soha ne éljen vissza a sportban megszerzett képességeivel és a tatamin kívül legfeljebb akkor támadjon, ha egy elszabadult barom a reá bízott gyerekekre próbálna támadni – hipotetikus változat.

Az ilyen típusú erőszakról nekem is akadnak emlékeim, bár engem sosem rúgtak föl azokban a hanyatló kádári időkben. Egy darabig reméltük, hogy a hatalmi viszonyok változásával az iskola sem az erő uralmát jelenti majd a legyőzendő, legyőzhető ellenfél, a tanulók felett.

Ma viszont újra teljes az uralmi viszony. Nem mondom, hogy azért rúgja fel egy karateedző a rábízott gyermeket, mert a belügyminiszter vezeti az oktatás ügyét – de valamiféle összefüggés – metaforikus változat – mégiscsak felsejlik. Hiszen a rendszer arra épül, hogy az erősebb felrúgja a gyengébbet, szakszerűen, kíméletlenül. Szeretnél fizetést, tanárkám, amiből meg tudsz élni, normális munkakörülményeket? Hopp, már fel is vagy rúgva – méghozzá kollegáid orra előtt, akiknek a felvételek tanúsága szerint a szeme se nagyon rebben. Tiltakoztak tanárok az iskoládban és te nem verted le a lázadást, hopp, igazgatócskám, fel is vagy rúgva a kék égig, hogy akkorát puffanj, hogy minden iskolaigazgató meghallja. Pedagógustársadalom, arra gondoltál, hogy választhatnál te tankönyvet, tanmenetet, diákhoz illő oktatást, már meg is céloztuk tehert tartó lábadat, hogy orral szántsd végig a tankerületet.

Nem, mindezt nyilván nem gondolta végig ez az ember. De ha érezné, hogy ő számít, hogy a gondolatai, a tettei fontosak a következő generáció nevelése szempontjából, hogy azok tagjai mégiscsak vele egyenrangú emberek, akiknek akaratuk van – és így tovább, akkor talán odamegy a kisfiúhoz, megkérdi, mit olvas, felveti, hogy a második kötet még izgalmasabb lesz a varázslóiskolában, ja és esetleg nincs kedved ezt az ugrálást kipróbálni, olyan lesz, mintha kviddicseznél - akkor ebben az országban demokrácia lenne. Veszélyes.

Forrás: Dési János (Klubrádió)