Nevezhetjük maffia-államnak, fasisztoidnak, választási-diktatúrának, örök-vészhelyzeti államnak, egykézzel kormányzottnak, becézhetjük NER-nek és Mészáros-landnek, tejjel mézzel folyónak, vagy bokrétának az I’ten kalapján. A lényeg mégiscsak az, hogy ez a vircsaft most a bosszúállásban szintet lépett.

A történet régi. Akad egy lelkész, aki a kádári langymeleg aranykorban nem nézi el, hogy egyháza kollaborál a hatalommal. Ő a saját, tisztességes elvei szerint próbál élni és nem a kényelmes, biztonságos behódolást választja. Sok baja lesz ezért, de ő és maroknyi híve töretlenül hisz az igazában. Együttműködik a demokratikus ellenzékkel, részt vesz üldözött lapjaik készítésében, a szegények segítésében akkor, amikor hivatalosan nincsenek is szegények.

A rendszerváltás után

úgy tűnik, helyére kerülnek a dolgok. A lelkész képviselő lesz, és mind többen ismerik fel, hogy milyen igaza volt számtalan kérdésben. Népszerű lesz és bizonyos – amúgy leginkább felettébb vallástalan, hitetlen – körökben trendi nála házasodni, gyereket vele kereszteltetni. Mintha ezzel a keresztvízzel a szülőkre is rácseppenne valamennyi abból az igazságos és becsületes lélekből, felülírná az addigi bűnöket. Közben a szegénység, a kitaszítottság megszokott jelenséggé válik, a "kaparj kurta"-korában sokan lemaradnak – így jártak – fogalmaz a nagyközönség és másfele néz.

Lelkészünk azonban komolyan nekifog a megvetett hajléktalanok élete megszervezésének. Iskolát hoz létre olyan gyerekeknek, akikkel a tanárokat ijesztgetik máshol ("Ha nem szolgálsz, akkor mehetsz a cigányiskolába.") És így tovább. Azt hiszem, ez lehet az igazi kereszténység. Ami éles kontrasztba kerül megint a nagy keresztény egyházak kilóra megvett vezetőinek ténykedésével. Luxusszálloda, focipálya, kastélyocska, az iskolák maguk alá gyűrése. Talán egyik-másik ilyen püspök lelkiismerete is megszólal, nem jó nézni a Krisztus nyomán járó kollegát. Jobb lenne, ha eltakarítanák az útból, a szem elől – gondolja, mondja egyik másik.

Ráadásul lelkészünk véleményt mond közéleti kérdésekben is, ahogy egyébként a Rómától és az elvektől messze kerülő püspökök is, csakhogy ő számonkéri azt, amit egykor talán azon a régi keresztelőn vagy esküvőn mondott. Felidézi azt az alakot, akire már nem emlékeznek, a zsidó rabbit, Názárethből.

Beindul a gépezet, az erre szakosított államapparátus – tagjai később majd azzal fognak védekezni, hogy parancsra tették – tönkre akarják tenni, elpusztítani az intézmény hálózatát. A szegény csak rohadjon meg, minek azt támogatni – a lefelé csúszó alsó középosztály is szereti, ha akadnak még nála is nyomorultabbak. Ráadásul személyében is tönkre akarják tenni azt az embert, aki Szodoma és Gomorra kevés igaz embereinek egyike.

Egy csendőrségi rajtaütésnél néhány becsületes polgártársunk segíteni próbál neki – ma őket is súlyos börtönnel fenyegetik, ahogy csak a legdurvább helyeken szokták. Nyilván nem nagy dolog beleprovokálni valakit valami olyasmibe, ami józan ésszel rendben van. De csendőr-finesszek alkalmas a támadás vádjára.

A társadalom, mi, ti, egy jelentős része meglehetősen közönyösen veszi ezt is tudomásul. Mint annyi mindent.

Pedig ráadásul ez próbajáték. Ha simán le lehet vadászni azt, aki nekik nem tetszik, akkor miért ne tennék meg.

Újabb ok arra, hogy Iványi Gábort, Donáth Annát és a többieket valahogy megvédjük.

Forrás: DÉSI JÁNOS  (Szabadságklub)