Az első magyar Duna-tengerjáró hajót, amely a Csepeli Szabadkikötőből indult útjára, 90 éve, 1934. augusztus 14-én bocsátották vízre a Ganz újpesti hajógyárában. Képünkön már több mint 20 éves szolgálat után, 1951-ben látható a Szabadkikötőben egy tengeri út után
Magyarország tengeri kikötője, Fiume a trianoni békediktátum következtében elveszett, akárcsak a magyar tengerjáró hajók, amelyek az utódállamokhoz kerültek. A szóba jöhető tengeri kikötők bérleti díja viszont olyan nagy volt, hogy az a magyar kereskedelmet háttérbe szorította. Ez nyitotta meg az utat a Duna-tengerjáró hajók kifejlesztéséhez, amelyekkel az árut Budapestről t a Fekete- és a Földközi-tenger kikötőibe lehetett közvetlenül elszállítani.
A Csepeli Szabadkikötő valóban „tengeri kikötő”, de ez
nem azt jelenti, hogy bármilyen tengerjáró hajó kiköthet itt, azaz nem fogunk hatalmas konténerszállítókat vagy 20-25 emelet magas tengeri kirándulóhajókat látni Csepelen. A budapesti kikötőt egyfajta tengeri hajók használhatták csak, az úgynevezett Duna-tengerjáró hajók.
A Budapest 1934-ben az úszódokkban (Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Ltsz: 21608)
Miért is volt szükség erre a hajótípusra? Magyarország tengeri kikötője, Fiume a trianoni békediktátum következtében elveszett, akárcsak a magyar tengerjáró hajók, amelyek az utódállamokhoz kerültek. A szóba jöhető tengeri kikötők bérleti díja viszont olyan nagy volt, hogy az a magyar kereskedelmet háttérbe szorította.
Ez nyitotta meg az utat a Duna-tengerjáró hajók kifejlesztéséhez, amely hajókkal Budapestről az árut a Fekete- és a Földközi-tenger kikötőibe lehetett közvetlenül elszállítani. Az ötlet a Rajna-tengerhajózás működése adta, és az első kísérleti hajók is onnan származtak, Németországból és Hollandiából.
A tapasztalatok alapján megindult a dunai viszonyoknak megfelelő hajótípus tervezése és gyártása. A kifejezetten a Dunára és a tengerre is alkalmas hajótípus első példányát 1934. augusztus 14-én bocsátották vízre a Ganz újpesti hajógyárában. Tervezője Scharbert Gyula, a neves hajótervező mérnök volt.
A hajó maga nem volt túl nagy, hossza 56,52 méter, szélessége 8,5 méter volt. Megengedett merülése a Dunán és a tengeren eltérő volt, a folyón mindössze 1,85 méter, a tengeren ellenben 2,30 méter. A két 180 lóerős Ganz–Jendrassik dízelmotor a hajót 8,9 csomóval tudta mozgatni.
Nem volt kiemelkedő a hordképessége sem, hiszen a tengeren is csupán 475 tonna árut szállíthatott, míg a Dunán még kevesebbet, 300 tonnát. A méretbeli korlátozások nemcsak a hidak méretéből adódtak, hanem abból is, hogy a hajóknak olyan sekély vízi utakon is át kellett haladniuk, mint a Vaskapu. (Az igen kis merülés a háború alatt sok alkalommal mentette meg ezeket a hajókat, ugyanis a Fekete-tengeren – ahol a hajók német bérletben szállították a német csapatoknak az ellátmányt – a szovjet tengeralattjárók, alábecsülve a hajók merülését, torpedóikat rendre a hajók alá engedték, és azok így nem találták el azokat,)
A vízrebocsátási ünnepségről már két nappal korábban, 1934. augusztus 12-én beszámolt az Est című lap:
„Jelentette Az Est, hogy a kormány megrendelésére Duna-tenger járó hajó készült. A hajót, amely a Dunán 320, tengeren 500 tonna rakodóképességű, kedden bocsátják vízre ünnepélyes keretek között. A vízrebocsátási ünnepségen Horthy Miklós kormányzó is megjelenik s ott lesznek a kormány összes tagjai. A vízrebocsátás a Ganz újpesti telepén fog megtörténni. Délelőtt tíz órakor kezdődik az ünnepség. A Himnusz éneklése után Fabinyi Tihamér kereskedelmi miniszter mond avatóbeszédet. Utána báró Harkányi János a hajó vízrebocsátásához a kormányzó engedélyét kéri, majd Fabinyi Tihamérné, akit a hajó keresztanyái tisztének vállalására kértek fel, megkereszteli a hajót. Ezután történik meg a hajó vízrebocsátása. A Duna-tengerjáró hajó a Fekete-tengeren és a Földközi-tengeren keresztül Alexandria kikötőjéig fog közlekedni.”
A hajó és maga a Duna-tengerhajózás meglepően sikeres volt. Az első hajót még 500 ezer pengős állami támogatással építették, de az üzlet annyira nyereséges volt, hogy egy hajó egyetlen útján kitermelte a következő egység építési költségét.
A Budapest első útjára októberben került sor, ekkor Isztambul, Jaffa, Bejrút és Alexandria volt az útvonal. A hajó és a későbbi testvérhajói Magyarországról mezőgazdasági és ipari termékeket szállítottak, visszafelé pedig „gyarmatárut”, fűszereket, déligyümölcsöket.
Az első hajót gyorsan követték a társak, 1941-ig összesen hat hajó épült, a Budapesten kívül a Szeged, a Tisza, a Kassa, az Ungvár és a Kolozsvár.
A Szeged vízrebocsátása 1936-ban (Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Ltsz: TFGY 2017.1.23)
A Budapest, az első Duna-tengerjáró is szolgált a háborúban, repülőgép-találatot is kapott. 1945-ben a háború végét Ausztriában érte meg, innen 1947-ben került vissza Budapestre, ahol motorcsere után még 1961-ig szolgálatban maradt. A hajót kétszer építették át ez alatt az idő alatt, majd 1962-ben leselejtezték.
Az egyik gépe a Kelén, a másik a Jókai motorosba került át. A hajót raktárnak használta az Országos Gumiipari Vállalat, későbbi nevén a Taurus egészen 1988-ig, amikor is a magyar közlekedés- és ipartörténet eme emlékét egyszerűen szétbontották.
A Budapest 1955-ben a Csepeli Szabadkikötőben (Fotó: Fortepan/Uvaterv)
Az utolsó Duna-tengerjáró hajót, a Székesfehérvárt (amely már lényegesen nagyobb volt, mint a Budapest) 1964-ben gyártották. 1969-ben viszont a Mahart, a Magyar Hajózási Vállalat úgy döntött, hogy olcsóbb, ha a hajók nem jönnek fel Budapestig, hanem az Al-Dunán rakodnak át az uszályokra.
Ma már egyetlen magyar tengerjáró hajó sincs. Duna-tengerjáró hajó is csak egyetlen egy maradt meg, a Kassa, amely később Debrecen, majd 1. sz. Műhelyhajó néven szolgált, ma a Batthyány téren látható rendezvényhajóként.
Forrás: Fortepan és Uvaterv
