Nyolcvanhat év múlt el a müncheni egyezmény aláírása óta. A második világháborúhoz vezető első konkrét esemény ez a paktum volt. A politika mára elfelejtette a 1938. évi körülményeket, miközben a mai helyzet nagyon hasonlít az akkori viszonyokhoz.
A mai politika hajlamos a múlt tanulságait elfelejteni. Ez vonatkozik a müncheni egyezményre is. Amikor ugyanis az 1938. évben Hitler háborús csörtéjétől és fenyegetésétől visszhangzott Európa, az akkori két nagyhatalom, Franciaország és Nagy-Britannia az engedmények politikájának útjára lépett. Annak ellenére, hogy Hitler Csehszlovákia határainál felvonultatta a hadseregét, fenyegetőzve kijelentette, hogy a szudétanémetek sorsa számára nem közömbös, és a terület visszacsatolását követelte.
Amikor a helyzet nagyon veszélyessé vált, Olaszország kezdeményezésére tárgyalásokat hívtak össze. Ezt néhány nappal megelőzve az angol miniszterelnök Németországban, Bad Godesbergben járt, és célzott rá, hogy a szudétanémet területek, amelyek az első világháború után Csehszlovákia részévé váltak és hárommillió németnek adtak otthont, visszakerülhetnek a Német Birodalomhoz. Erről szóltak a müncheni tárgyalások, amelynek során Hitler kivétel nélküli minden igényét teljesítették.
A Csehszlovákia nélkül lefolytatott tárgyaláson - amelyet Prága az „o nás, bez nás” (rólunk, nélkülünk) kifejezéssel jellemzett - 1938. október 1-től Hitlernek ítélték a Szudétavidéket. A két nagyhatalom
tájékoztatta Prágát, hogy amennyiben nem fogadja el és hajtja végre a müncheni egyezményt, semmilyen támogatásra nem számíthat. Az egyedül maradt Csehszlovákia kénytelen volt engedelmeskedni, de azért külügyminisztere, Kamil Krofta kinyilatkoztatta: „nem mi vagyunk az utolsók, ugyanez fog történni másokkal is”. Senki sem hallgatott rá, pedig igaza lett. Hiába lobogtatta Neville Chamberlain, Nagy-Britannia akkori miniszterelnöke Münchenből jövet a szerződést a londoni repülőtér szelében, és hiába állította, hogy meghozta a tartós békét.
Alig telt el hat hónap, és a Wehrmacht bevonult Prágába. Csehszlovákia megszűnt, Cseh- és Morvaország német protektorátussá vált, Szlovákia Hitler jóvoltából önálló lett és fasiszta vazallusává vált Németországnak. Alig egy évvel később Hitler egy mondvacsinált okra hivatkozva - amit ma fake newsnak mondanánk - megtámadta Lengyelországot. Szövetségesei, a müncheni egyezmény aláírói ugyan hadat üzentek Berlinnek, de ezen túl semmit sem tettek. Huszonegy hónappal később Franciaország szégyenteljes kapitulációt volt kénytelen aláírni Hitlerrel, egy hónappal később elkezdődőt Anglia bombázása. Európa Hitler uralma alá került.
Nyolcvanhat év múlt el a müncheni egyezmény aláírása óta. A világháborúhoz vezető első konkrét esemény ez a paktum volt. A politika mára elfelejtette a 1938. évi körülményeket,
az erre adott Chamberlain-féle Appeasement-választ és annak következményeit. Ugyanakkor a mai helyzet nagyon hasonlít az akkori viszonyokhoz.
Ma is van egy állam, amely saját nagyhatalmi törekvései érdekében másokat semmibe vesz. A szudétanémetekhez hasonlóan ma is látszólag egy kisebbség érdekét hangoztatják a beavatkozás indokaként. De ma sem a kisebbségekről szól valójában a fenyegetőzés. A Szudétavidék adta akkor Csehszlovákia iparának jelentős részét, és Hitlernek a további háborús politikájához, nagyhatalmi céljaihoz szüksége volt ezekre a forrásokra.
A gleiwitzi rádióállomás elleni, lengyelnek beállított német támadáshoz hasonlóan - ez volt az ürügy Lengyelország lerohanására - a jelenkorban is hamis hírek álcázzák a politikai indítékokat. A fenyegetés akkor és most is az Appeasement-politikához vezetett, csak ma ezt békepolitikának, a realitások figyelembevételének nevezik. Ma is vannak erők, akik hajlandóak mások területét feláldozni, és úgy vélik, hogy ezzel biztosítják a békét. Diktátorok, vagy ahogy ma hívják őket, spin diktátorok, autokraták esetében az engedékenység számukra azt bizonyítja, hogy helyes úton járnak: a többiek gyengék, félnek tőlük, határozatlanok és cselekvésképtelenek, vagyis céljaikat a megkezdett úton továbbhaladva el tudják érni.
Úgy tűnik, a politika minden történelmi tanulságot elfelejtett, lépései következményeit nem látja előre, és a figyelmeztetések ellenére katasztrófába viszi saját magát és másokat is. Nem lenne itt az idő elgondolkozni, hogyan lehetne megteremteni a valós, tartós békét?
Forrás: Szirtes I. János politológus (Népszava)
