A Somkuti Bálintoknak a maguk módján igazuk van. Ők lefeküdtek az erőnek, az orbáni hatalomnak, sokra fogják vinni  – még ha tahók is. A tahóság kötelez, de nagyon veszélyes lehet, mert fertőz is.

Éppen november 4-re időzítve, azaz az ’56-os forradalom leverésének az évfordulóján tette közzé a szuvenerintásvédelminek nevezett párt ökle intézményének, egy egykori III/III-as vezette kutatóintézetének most már csak volt munkatársa véleményét a forradalmárokról: hülye lúzerek.

Ahogy ő fogalmazott: „Aki a túlerőt nem tiszteli, az nem hős, hanem bolond!”, majd ezt egy perc múlva arra módosította, hogy „Aki a túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond!”

Nagyjából szót sem érdemelne, hogy egy eleddig a nyilvánosság számára ismeretlen, fényképét elnézegetve meglehetősen önelégült ficsúr, miket beszél össze vissza.  De az elmúlt hetekben sorozatban lehetünk tanúi annak, hogy a fideszes legények

arról értekeznek a nagy nyilvánosság előtt, hogy jaj, de nagy butaság volt az oroszokkal ’56-ban harcolni. Merthogy a mai nagy Putyin-barátság odáig terjed, hogy a múltat is végképp el kell törölni. Törölve, javítva. Az igazság? In vino veritas. Proszit. Kirúgták? Ki. Ok. De nyilván elrontotta a lépést. Azt hitte, ezt kell gondolni a szakadatlan karrierúton a fenék irányában. Különben is, Ukrajna adja meg magát, vesszen el és ezt nevezzük békének.

Megjegyzem az elemi iskola hetedik osztályában tananyag az alábbi pár sor: „Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Egy legenda Lukács Györgynek tulajdonítja – idéztem néhány napja már itt –, hogy 1956. október végén a térképre mutatott volna és annyit mondott csak: tessék megnézni mekkora Magyarország és mekkora a Szovjetunió. Értsd, minden hiábavaló. Ahogy 1848. március 15-én is felvethető lett volna, ekkora a császári erő, hagyjuk a forradalmat, menjünk és igyunk még egy snapszot a Pilvaxban. A bibliai történetben is lázadoznak a szabadság felé elinduló népek, mennyivel jobb volt a rabságban Egyiptom húsosfazekai mellett, és éljen az aranyborjú. Felesleges volt-e 1956? Vagy az 1953-as berlini lázadás? Poznan aztán hatvannyolc Prágája? És sorolhatnánk még hosszan.

Ha nincs 1953, 1956, 1968 akkor van Gorbacsov? Akkor jön a változás? Ha nincs 1956 októbere, akkor vajon Magyarország válhatott volna a „legvidámabb barakká”, a gúnyosan csak gulyáskommunizmusnak csúfolt kicsit jobb világgal? A „kicsit jobb” világ nemzedékek életét jelentette a méltóbb létet, a hozzáférhető szükséges javakat. A Tavaszi tárlatot. És persze sokaknak a megalkuvást is, mert október 23-ra jött a szörnyű november 4-e. Corvin közi lúzerek, Széna téri majmok, félnótás pesti srácok, tökkelütött év embere a Time magazinban: sóval és kenyérrel fogadni. Ha akkor nem is, de most. Éljen a vodka, az örök és megbonthatatlan.

De ha nincs 1956, akkor vajon milyen lett volna 1989-1990? A magyar rendszerváltás, amelynek alakítói akkoriban oly büszkén idézték 1956 hőseinek az emlékét. És joggal, mert 56 lényeges követelései aztán ekkor valósulhattak meg. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a felbomló Szovjetunió magát is felszabadítsa.

Régi kérdés, hogy létezik-e ajándékba adott szabadság, eljön-e az csak úgy magától? Előfordulhat, hogy a zsarnok egyszercsak megunja és jó útra tér? Vagy küzdeni kell ellene, néha reménytelennek tűnő helyzetben is. Hátha. Persze a Somkuti Bálintoknak a maguk módján igazuk van. Ők lefeküdtek az erőnek, az orbáni hatalomnak, sokra viszik még – még ha tahók is. A tahóság kötelez.

Amúgy, 1956 hősei egyértelmű, határozott választ adtak, s sokan az életükkel fizettek ezért.

Valóban, lehet, hogy lehetett volna másként is, de talán ezt nem az áldozatokon, hanem a gyilkosokon kellene számonkérni.

Vigyázat, az oroszbarát tahóság fertőz.

Forrás: Dési János (Szabadság Klub)