A minap a metró mozgólépcsőjén arra lettem figyelmes, hogy mindenki felkapva a fejét az ellenoldalt nézi. Csodát láttam: egy ifjú hölgy kilógott a sorból, az egyenfekete, az egyenszürke, az egyenbézs és az itt-ott fehéren szeplős tömegből. Elegáns világos  kabát és piros sapka volt rajta.

Azonnal eszembe jutott egy korábbi, kellemetlenül induló eset, aminek ketten, egy gyönyörű hölgy és én voltunk a szereplői.

Történt, hogy egy Duna-parti kávéház  lépcsőjén a szemem ismeretlenül és minden bizonnyal udvariatlanul fennakadt a hölgyön. Szóvá is tette.

Azonnal bemutatkoztam, és elnézését kértem az udvariatlanságomért, de végre-valahára üdítő volt egy csinos, elegánsan öltözött, a színeket bátran, de kiváló ízléssel variáló teremtésre ránézni ebben az egyenszíntelen hazai környezetben.

Annyit mondott:

köszönöm, jólesett, és utána elmosolyodott.

Ha nem leszegett fejjel, mogorván, a másikat hellyel-közzel fellökve járnánk, biztos másnak is feltűnne a színek hiánya. Nem a fiatalok szakadt gatya-kinyúlt póló viseletéről van szó, anno mi is a kornak megfelelő, igaz, akkor csak megtűrt ruhákban jártunk. Hanem arról, hogy elszíntelenedtünk. Minden tekintetben. Szinte kötelezően.

Hölgyeim! Lázadjanak! Törjenek ki ebből a viseletében (is) szürkére kényszerített társadalomból!

Forrás: KOPÁCSI JÁNOS (Népszava)