A Rákosi-diktatúra idejében mesélték ez a viccet:
– Tudod, mi a különbség Japán és Magyarország között?
– Na mi?
– Japán a mosoly országa, Magyarország meg tiszta röhej!

Belarusszban viszont a Lukasenka elnök elleni tapsos tüntetés miatt betiltották a nyilvános tapsolást. Az ottani  rendőrök elsőként egy félkezű embert büntettek meg a tiltott tapsolás miatt. Ez a hír még nem kaott tapsot: Orbán Viktort  a Türk Világ Legfelsőbb Rendje nevű díjjal tüntették ki a a Türk Államok Szervezete (TÁSZ)

2013-ban Belaruszban az emberek némán, de annál hangosabb ütemes tapsolással tüntettek Lukasenka és antidemokratikus kormánya ellen. Ellenlépésként a kormány- és államfő sürgősen törvényben tiltatta be a nyilvános tapsolást. Amit viszont az IgNobel Bizottság annyira viccesnek talált, hogy őt és országa rendőrségét még abban az évben kitüntette egy megosztott Orvosi IgNobel-díjjal.

Az IgNobelt azoknak ítélik oda, akik tevékenysége tudományos szempontból értelmetlennek látszik, ám annyiban mégis hasznos, hogy legalább mulatságos, nevetni lehet rajta. És hogy Lukasenka ebből miért éppen az orvosit kapta, azt ezzel indokolták: bebizonyította, hogy a politikusok sokkal mélyebben tudnak beavatkozni az állampolgárok személyes szférájába, mint az orvosok. A díjat pedig azért kellett megosztania a rendőrségével, mert mihelyst életbe lépett a törvény, azok a nyilvánosság előtt elkövetett, tiltott tapsolás vétke miatt késlekedés nélkül letartóztattak egy félkezű állampolgárt.

Gyilkos humor, de a demokratikus érzelmű belaruszok legalább annyi elégtételt kaptak, hogy

tudhatják: kívülről  is látszik, mennyire groteszk, amiben élnek.

Ami azt illeti, a félkezűség egyszer egy pillanatra nálunk is kapott egy kis komolyságot, mondhatni, büntetőjogi színt, amikor a 2010-es választási kampányban a mára kormányerővé emelkedett Fidesz alelnöke azt mondta: „Aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét.” Csakhogy mivel azóta a közös pénztárba belenyúlás a kormányzás alaptevékenységét jelenti, mondhatni, a lopás lett itt a húzóágazat, a félkezűségről értelemszerűen eltüntették ezt az összefüggést. Plusz kétségtelenül nem hoztak törvényt a nyílt színi tapsolás ellen, így kezek ügyében öngólt sem lőhet a rendőrségünk. Ugyanakkor, ha valamivel, akkor a társadalom tökéletes kifosztásával fényesen bebizonyították: a hatalmon lévők szintén képesek az orvosoknál is mélyebben beavatkozni az állampolgáraik életébe, így bőven megérdemelnék ők is az IgNobel-díjat.
Érdekes módon a mi kormányfőnk mégsem ezt kapta, hanem legutóbb például a Türk Államok Szervezete (TÁSZ) ajándékozta meg őt A Türk Világ Legfelsőbb Rendje nevű díjjal. Ez pedig komolyan hangzik. Igaz, van benne egy kis szépséghiba: én például hiányolom annak pontos kifejtését, mit is jelent, ha egy miniszterelnökben valamiféle Legfelsőbb Rendhez tartozó személyt kell tisztelnünk, de azt tudom, hogy ezt a huszonegyedik században komolyan venni eléggé nevetséges. Ahogy azt már a Rákosi-diktatúra idejében is tudták, és el is mesélték, ebben a viccben:
– Tudod, mi a különbség Japán és Magyarország között?
– Na mi?
– Japán a mosoly országa, Magyarország meg tiszta röhej!
Ezért én mégiscsak elvárnám az IgNobel Bizottságtól, hogy adjon már a mi miniszterelnökünknek legalább egy Béke IgNobel-díjat! Hadd érezzük mi is a törődést. Mert enélkül még a végén azt kell hinnünk: lemaradtunk Belarusz mögött, holott eddig az önkényuralmi groteszk műfajában mindig is mi voltunk erősebbek. És erre kiderül: minket már ki sem akar röhögni senki?!

Forrás: Lévai Júlia (Élet és Irodalom)