Egy közszolgálatra készülő hölgynek, - aki diploma utána szociális, népességnyilvántartási, vagy más igazgatási szakterületeken fog tevékenykedni - miért volt elengedhetetlenül szüksége a kézigránát dobás megismerésére? Szerintem valószínű, hogy a rendszerbe beépített megfelelési kényszer vihette rá a hölgyet, hogy olyan dologba kényszerítse bele magát, aminek kimeneteléről még maga se volt meggyőződve.
Kézigránát robbanhatott fel egy fiatalnő kezében egy gyakorlaton. Csonkolásos balesetet szenvedett, és megsérült a mellette álló férfi is. A nő nem volt katona, ezért különösen fontos kérdés: mégis, hogy kerülhetett a kezébe az éles kézigránát?
Úgy tudjuk, hogy a támadó kézigránát dobó gyakorlatnál két embernek kell az ”U” alakban ásott futóárok szárainak két végén lenni. Az egyik a dobó, a másik a felügyelő. Mindkét feladatnál feszülnek az idegek, de a dobást felügyelni sokkal idegtépőbb feladat, mint dobni. A dobásnál ugyanis az egyén magáért felelős, de a felügyeletével megbízottnak nem csak a szabályok maradéktalan betartásáért, hanem a másik cselekedetéért és testi épségéért is felelősséget kell vállalnia.
A kézigránát dobási gyakorlat, még a jól kiképzett emberek esetén is magában rejti a hibázás lehetőségét! Előfordul, a kézigránátot dobó, az állásban olyan feszültség alá kerül, hogy „lefagy”! Ez azt jelenti, hogy
képtelen az utasításoknak (parancsnak) engedelmeskedni, és még saját akaratát se tudja cselekedete megindítására rávenni. Ilyenkor az esetek többségében még nem lehet baj, mert a nyeles kézigránát a lendítési erő ráhatásánál élesül. Amíg nem lendítik, nem élesül, és a felügyelői közbelépés az esetek túlnyomó többségében nagy ijedtséggel, de baj nélkül fejeződik be. A felügyelői közbelépés foka, a helyzet súlyosságának és a folyamat előmenetelének állásából következik. A legsúlyosabb esetben odarohan a dobóhoz, kiveszi (vagy kiveri) a kezéből a gránátot, kidobja a robbanószert az állásból, majd a dobót magával rántva a futóárok fedezékbe szorítja! A hírekben szereplő tragikus esetben ez nagy valószínűséggel nem így sikerült! Ezért lehet, hogy a tudósítások két súlyos sérültről beszélnek.
Vannak emberek, akik magas idegi megterhelés alatt képtelenek cselekedeteik ellenőrzésére és a felfokozott körülmények között feladatokat ellátni. Többek közt ezért is tartom elhibázottnak a honvédelemre való nevelésnek ezt a mostanában gyakorolt erőltetett formáját. Most már talán az alaptörvény sem mondja ki, hogy a haza védelme minden magyar ember kötelessége! Reméljük, hogy ezt még bizonyára igen sokan mégis úgy érzik! Ezek az emberek megtalálhatják az utakat a fegyveres szolgálat felé. Lehetnek fegyveres testületeknek, tagjai, vállalkozásoknak munkatársai, lehetnek a honvédség tisztjei, szerződésesei és tartalékosai is. A közszolgálati egyetemen tanulmányaikat végző hallgatókat egy iskolába terelni a katonatiszt-jelöltekkel, mégsem tűnik jó elképzelésnek! Annak ellenére, hogy mindkét terület munkatársai állami alkalmazottak, egyáltalán nem ugyanaz a rátermettség szükséges tanult feladataik ellátásához. Remélhetőleg a katonatiszt-jelöltek a fegyveres szolgálathoz szükséges fizikai és pszichológiai alkalmassági vizsgálaton mennek keresztül. Fokozatos terhelésekkel, gyakorlásokkal, felkészülhetnek fizikailag is, és idegileg is, egy veszélyes feladatra. Ebből következően leblokkolásaik a válságos helyzetekben kisebb valószínűséggel fordulhatnak elő, mint azoknál, akiket erre nem tanítottak, treníroztak.
A közszolgálai egyetemre járó felkészítetlen embert éles fegyverekhez engedni, és kézigránát dobást engedélyezni neki, nem tűnik túl bölcs döntésnek. Az sem nagyon érthető, hogy egy közszolgálatra készülő hölgynek, - aki akár a szociális, népességnyilvántartási, vagy más szakterületeken fog tevékenykedni - miért is volt elengedhetetlenül szüksége a kézigránát dobás megismerésére? Valószínű, hogy a rendszerbe beépített megfelelési kényszer vihette rá a hölgyet, hogy olyan dologba kényszerítse bele magát, aminek kimeneteléről még maga se volt meggyőződve.
Itt van a baj! Az ideológiai, érzelmi ráhatások, a megfelelési kényszerek, a maximalizált teljesítmény kritériumok, manapság olyan kihívások elé állítják a fiatal embereket, hogy azok teljesítőképességük határán felül vállalnak, és akarnak teljesíteni. Ez pedig törvényszerűen fájdalmat okoz, idő előtti kiégéshez vezet, és életre szóló káros kihatásai lesznek. Nem ők a hibásak, - mert az életkori sajátosságok hozzák az ilyen döntéseket. Azok a tapasztaltak a bűnösök, akik jól felfogott politikai, gazdasági érdekeikből ebbe, - és hasonló helyzetekbe - belevezetik őket!
Forrás: Horváth Gyula közösségi (fb) oldala
