Nem szeretném, ha Magyarország olimpiát rendezne!
Majd kitörik a nyelvem, mikor ezt kimondom.
Az 1964-es tokiói olimpia óta kísérem figyelemmel a világversenyeken történteket. Mindig az volt az álmom, hogy életemben legalább egyszer lesz lehetőség arra, hogy vendégül láthatjuk a világ élenjáró sportolóit, és a saját szemünkkel megnézhetjük hazánkban az olimpiát.
Az itteni lelátókon ölelkezhessünk össze kiváló sportolóink diadala után. Itt mutathatjuk meg - sportban, szervezésben, építészetben - hogy mit tudunk mi, magyarok!
Most meg itt van a lehetőség és azt mondom, hogy ne?
Ugye, hogy faramuci ez a történet?
Az olimpiával kapcsolatos véleményemet is megváltoztatta az eltelt jó pár évtized!
Azt tapasztalom, hogy az olimpia már nem arról szól, amiről annak idején, amikor én még oly őszintén hittem benne!
Már nem a felkészülés, a kitartás, az erő, az ügyesség, a példamutató és egészséges életmód az, ami a bajnokokat kitermeli. A fair play szinte alig emlegetett, elhanyagolható jelenség! A közözönséget sem a felebaráti szeretet, a patriotizmusra épülő hazaszeretet, az eredményeinkre való büszkeség hozza össze. A megváltozott világban megváltozott ez a nemes ügy is.
Pierre de Coubertin elképzeléséből talán annyi maradt meg, hogy van egy nemzetekre alapozott, de mégis nemzetközinek mondható megmérettetési lehetőség, ami magára vonzhatja az emberek érdeklődését. Ez pedig a nemzeti összetartozás élményét biztosítva a háborús összecsapások lehetőségét mégis csökkenti. (A példa azt mutatja, hogy sajnos ki nem zárja, de reményeink szerint csökkenti!)
Félreértés ne essék: ez nem semmi, de már kevés!
Az emberekben, népekben az erőszak egyre inkább felülkerekedik.
A nacionalizmus ereje egyre növekszik, a másikakkal szembeni megbecsülés és az emberszeretet meg egyre hátrébb csúszik. Nem a Coubertini részvétel a legfontosabb már, hanem a győzelem elérése. Nem az ügyesség és a tudás bemutatása a cél a résztvevők, felkészítők és szponzorok számára, hanem a lehető legmagasabb tiszteletdíj és a vele kart karba fonva járó profit! Nem csoda hát, hogy ebből következően egyre többen nyúlnak ajzó szerekhez.
Ezek, meg az emberfeletti munka, nem hogy egészséges embereket „gyártana”, hanem emberi roncsokat termel. Sok bajnok és aspiráns a harmincas, negyvenes éveikre kiégettek, leamortizáltak lesznek. Mentálisan és fizikálisan egyaránt.
A városok, országok, akik az olimpia rendezésére vállalkoztak, egyben egy gazdasági gyilkos spirál felhajtóerejébe is belekeveredtek.
A gyilkos virtus itt is megmutatkozik. Mindig jobbat, mindig többet kell nyújtani!
Aztán mikor a résztvevőkkel együtt elszáll az adrenalin is, és feloszlik a rózsaszín köd, ott maradnak a száraz tények a kifizetetlen számlákkal, sose használható épületekkel, eszközökkel, a csalódott sportolókkal és a hamar felejtő közönséggel együtt.
Az egyre magasabb elvárások, a felesleges luxus, a precízre állított és mindenre kiterjedő részletesség, mindig több és több eszköz és építmény sokaságát igényli. Ezeket pedig a habzsoló tőke kicsit sem önzetlen érdeke generálja.
Csak a profit, meg annak működtetői izmosodnak hosszútávon abból, hogy az emberek egyik része törekvésében idő előtt széthajtja magát, a másik része meg kimegy a jó drágán felértékelt jegyekkel a stadionba és a benne élő nemzeti büszkeségtől hajtva, szurkol nekik.
A magyaroknak az a része, amelyik az adójából és az önkéntesei által a vállán cipelné az olimpia rendezését, sose kerülne a lelátókra. Az árakat nem az ő zsebéhez szabják.
A külföldiek, (de ott is inkább a gazdagok) élvezik az elsőbbséget.
A VIP páholyokat meg elfoglalják „nagyjaink”, akik feldobták a témát, az oktalan, büszkeségére oly nagyon vágyó magyar meg rácuppan, mint a vécépumpa a fajanszra. A
ztán otthonában a tévé előtt a jó kőbányait iddogálva ordítja a korábban már „panelprolivá” minősített szomszédjának: Hajrá Magyarok!
