Lendvai Ildikó Napi 180 forint című cikkében a következőket írja:
Jó hírem van. Jövőre már fele annyi lesz nálunk a szegény. Na nem a jövedelmek nőnek ilyen iramban, ennyire azért nem jó a hír. A Központi Statisztikai Hivatal megváltoztatja a létminimum-számításokat, így jóval kevesebbet sorolnak a létminimum alatti csoportba. Eddig úgy számoltak, hogy egy felnőtt, dolgozó férfinak 2400 kalória a napi szükséglete, ennek megfelelő élelmiszer vásárlást kalkuláltak tehát be a létminimumba. Most úgy döntöttek: elég neki 1700 kalória is, minek zabálni annyit. Ha arra telik, akkor már nem szegény. A KSH elnökhelyettese szerint korábban a fogyasztói kosár „tartalmazott egy meglehetősen nagyvonalú kalória bevitelt”. Most viszont vége a dőzsölésnek, „csökkentenénk az élelmiszerkosár kalóriatartalmát, a mostani optimum helyett a minimálisan elégséges felé mozdulunk”. Mozdulni pedig muszáj, hová lennénk haladás nélkül.
Az elnökhelyettes bevallotta: már a 2014-es adatokat sem akarták közölni, csak
a szakszervezetek kérésére tették meg. Na de nincs mindig Budán kutyavásár, „a szakmai álláspontot nem feltétlenül lehet politikai véleményekkel közös nevezőre hozni. De van egy pillanat, amikor a döntésnek meg kell születni.” És ők férfiasan döntöttek. Hogy pontosan ki volt az „ők”, azt nem tudom, de talán a kormány sem bánta, ha többet nem kell szégyenkeznie azért, hogy a lakosság 35-40 százaléka a hivatalos létminimum alatt él. A KSH-főnök jogosan kérdezi: „van-e értelme olyan mutatót kiszámolni, amivel azt tudjuk mondani, hogy a magyar társadalomnak nagyjából a fele az átlag alatt él?” Dehogy van! Annak van értelme, amiből kiderül, hogy szinte mindenki az átlag fölött él. Hogy akkor hogy jön ki az átlag, azt hagyjuk.
Az új számításnál két képlet közül fognak választani. A „bőkezűbb” változatban a négytagú családban az anyára eső havi élelmiszerköltséget leszállították a régebbi 17 966 forintról 11 977-re, ami fele annak, amit a férje ehetne. Semmi baj, a nők úgyis szeretnek vigyázni a vonalaikra. A másik képlet szerint a gyerekeknek a korábbi (európai módszereken alapuló) számításnak nálunk ezen túl csak a harmada járna: havi 5 399 forint, a mama pedig 8 983 forintból tömhetné degeszre a gyomrát.
Na, ekkor kezdtem el számolni. Eszerint nincsenek a létminimum alatt ott, ahol a gyereket napi 180 forintból kell jóllakatni. Ők még nem szegények, csak azok, akiknek ennél is kevesebb jut. Próbáltam kikalkulálni, mit tudnék a gyerekemnek (akár kamasznak is) napi 180-ból adni. Már ha szerencsénk van, és a hónap csak 30 napos, mert ha 31 napos, akkor még kevesebb jut. Éljen a február, vesszenek a szökőévek, mert akkor mégis lecsúsznánk a létminimum alá.
Természetesen olyan kicsapongások fel sem merülhetnek, mint egy zacskó cukor, mert a 10 deka gumicukor a maga 220 forintjával egymagában kilóg a napi keretből. Csak vicceltem, úgyis árt a fogaknak. Akkor menjünk vásárolni. Igaz, Pesten, de itt is vannak gyerekek, és az ablakban elég macerás krumplit és répát termeszteni. Mire jut a napi 180-ból, ami ugyebár a KSH szerint még nem a szegénység? Mondjuk reggeli és vacsora legyen zsíroskenyér. Persze a tízórai is. 25-30 deka kenyér vagy a három étkezésre 5 zsemle az 70 forint. 5-6 deka zsír 20 forint. Margarin nem, abból 5 deka már újabb 50 lenne, parizer pláne nem, a legolcsóbból 10 deka 70 forint. Kell viszont valamennyi tej a gyereknek, 2 pohár az 80 forint. Vagy tartunk az erkélyen tehenet. Most akkor a napi háromszori zsíroskenyér meg egy kis tej az már 170. Pedig akartam még egyetlen darab almát is, mert eddig sehol semmi C-vitamin, de akárhogy nézem, az most 20 forint körül lenne, és máris nem férünk a 180-ba. Úristen! Az ebéd! Azt teljesen kihagytam. Ne tessék azzal jönni, hogy azt majd kapunk ingyen az iskolában, mert hét végén, meg nyáron, meg szünetben nem jár. És különben is: ha a napi 180-nal már nem számítunk szegénynek, akkor egyáltalán jár-e majd a térítésmentes ebéd? És ha csak negyed kiló krumplit főzök meg héjában, az már újabb 50 forint lenne.
A számokkal való bűvészkedés egész iparággá nőtte ki magát. Lassan több kormányzati figyelmet kap, mint maga a szociálpolitika. Januártól sikerült az otthonukban segítségre szoruló, magányos öregek számát is csökkenteni. Nem lettek jobban, csak változott a pontszám, amellyel az állapotukat mérik. Ahány ponttal eddig napi 3 órás gondozói segítséget kaphattak az önkormányzattól mosdatásra, öltöztetésre, főzésre, vásárlásra, takarításra, fűtéshez favágásra, azért már csak két órás jár, és sokan még az egy órásból is kiestek. Nem olyan nehéz, hiszen mondjuk harminc körüli ponttal még csak kétórás segítséget lehet elérni, de csak két pontot ér, ha nem tudok egyedül felöltözni se. Akit pontozással kiszámoltak a rendszerből, arra ezentúl senki sem nyitja rá az ajtót. De a „szerencsés” ponthalmozók közül is eztán mindenkinek fizetni kell, ha van bármi jövedelme. Aki 4 órás gyámolításra szorul, annak minimum napi 1140 forintot.
Nem akarom folytatni a szívszorító számolást, mennyi ez havonta. A reménytelenség matematikája. Az önkormányzat, ha akarja, sem segíthet ingyen. Tiszta szerencse, hogy az elesett öregeknek már nem kell gyereket etetniük. Napi 180-ért.
Forrás: Lendvai Ildikó (Népszava)
