Mifelénk úgy tartják: ha nem tudsz kerti vécét építeni, egyébbe bele se fogj! Akár házépítésbe kezd az ember, vagy csak egy üres porta művelésébe, minden egy gödörrel és egy fedett budival kezdődik. Városból nézve a fenti bölcselet túlzó lehet, de nem alaptalan.
Aki csinált már, tudhatja: ha fából készül, a lécek ritkán passzolnak – keresztülfúj rajta a szél –; ha bontott anyagból, például a teteje napszítta cserépből, valahol biztos becsepeg az eső. A vécéépítés fogásait iskolában nem tanítják, ebből motyogó, olykor káromkodó apák tartanak sörízű mesterkurzust. A népi építészet méltatlanul alulértékelt darabjai ezek a tákolmányok, szükséghelyzetben azonban az sem veti meg, aki
máskor irtózva mered rá.
Efféle gondolatok jártak a fejemben, amikor majd’ fél órája áztam a hirtelen jött januári télben a magyar–román határon, a hajdú-bihari Bagamér és Érkenéz között. Idejét sem tudom, mikor láttam ilyen hópustolást: sehol senki, varjú sem károg, bokor sem rezzen. Autók híján a hópelyhek csúcsforgalmát hallgatom. Ez az átkelő a szokottnál sokkal kisebb. Románia uniós csatlakozása után építették a 3 kilométernyi köves utat, amelyet csak szombatonként nyitottak meg az utazók előtt. Tavaly év végéig a rendészek a határon járőrautókból ellenőriztek. Január 1-jével elmentek, térfigyelő kamerák nem is voltak, a hatóságok után a sorompó helye és a félrehúzott betonakadályok maradtak. Meg persze a messziről őrtoronynak tetsző határvécé, mert azt nem lehet csak úgy félrelökni.
Ahogy illik, kirakták az ország végébe, de nem befelé, hanem kifelé nyílik. Megnéztem volna belülről is, de nem lehetett: Románia januári, schengeni csatlakozásával csak a sorompó lakatját nyitották ki, a vécét nem. Egyébként a román oldalon is van budi: az a bokorban áll, és műanyag Toi-toi.
Mivel a határon a madár se járt, átgurultam a trianoni döntéssel Romániához csatolt Érkenézre. A falu a szomszédos Érsemjénhez tartozik, egyike az Ér folyócska völgyéhez tartozó településeknek, amelynek magyarországi része a talajadottságok miatt a tormatermelés fellegvárának számít, Bagaméron és környező településeken állítják elő az európai tormatermés felét.
A papíron négyszáz lelkes Érkenézen mindenki jól értett. Pedig Farkas Ibolya szerint ez román község, a románok Voivozinak mondják. Ő a legszélső házak egyikében él. Szűk járdán lehet a kis házához menni, a ház előtt fekete talicska, a felmosót száradni rakta ki, de most az is ázik. – Örülünk, hogy nyitva a határ. Azelőtt is jártunk, hogy megnyílt itt a vám. Magyarba, tojásgyárba és máshova jártunk, csak nem tudom a falukat – intett kezével az irányukba. Szavai szerint mindig Nyírábránynál léptek határt, „itt mindenki arrafelé megy”. Ennek oka, hogy arra van Érmihályfalva – ez a legnagyobb település –, a nyírábrányi határ után pedig fél óra Debrecen. – Gálospetriből származom, ide jöttem férjhez. A mostani párom Magyarba való. A vasgyárban dolgoztam, ott ismerkedtünk össze Ernővel – mondta. Az ózdi Ernő nyolc éve lakik Ibolyával Érkenézen. Amikor megkérdeztem tőle, hogy megtanult-e románul, szemét lesütve rázta a fejét. – Jó lenne nekünk, ha tudnék neki román buletint (személyi igazolványt) csináltatni. Vennie kellene neki caziertit Romániába, de nem kap. Ezért nem tud gyárban angazsálni, dolgozni. Márciusban megyünk külföldre ismét – fűzte tovább szavait az asszony. Feltűntek a háza oldalára szegelt, menyasszonyról készült, poszterszerű képek. Amikor megkérdeztem, hogy rokon-e a képeken szereplő nő, nemmel felelt. Mint mondta, Csehországból hozta a képeket, amikor egy csirkefeldolgozóban dolgozott.
Az Érselléndre vezető út után még van egy kis házcsoport. – A többi házban nem lakik már senki. A szomszédok meghaltak, azokba meg csak tavaszra jönnek haza, Angliában élnek a gyerekekkel – mutatja egy fiatalember, aki épp érmihályfalvi bevásárlásból érkezett a családjával. Tele az autójuk, még a kalaptartótól is szatyrokat húznak elő. – Mihelyst megnyitották a határt, átmentünk. Apósék évtizedek óta itt laknak, a „lesz feleségem” kiskora óta, én négy éve. Itt élünk másfél kilométerre, de még nem voltunk, el sem tudtam képzelni, hogy néz ki Bagamér – magyarázta. Mivel ekkorra már meglehetősen eláztunk, beinvitáltak. A házban derült ki, hogy Valentinhoz van szerencsém, 24 éves, a család román nemzetiségű és maga is: ő a nagyszüleitől tanult magyarul, akcentus nélkül beszél. Azt mondta, hogy azért tudnak a helyiek jól magyarul, mert sokan külföldön, például Magyarországon dolgoztak. Ő maga is évekig melózott Budapesten építkezésen. Akkor még megérte átmenni. Ma már Nagyváradon járnak műszakba. Várad tele van az ipari park cégekkel, messziről is hordják az embereket, verseny van a dolgozókért. Hallották ők is, hogy nagy leépítés volt az egyik autóipari beszállítónál, ahová Biharkeresztes környékéről sokan jártak. Anyósától megtudtam: jó-jó, hogy fejlődik Nagyvárad, de megdrágult, Érmihályfalván olcsóbban lehet vásárolni.
Visszafelé tűnt fel, hogy aki Bagamérnál jön át a határon, Magyarországról először a határbudit látja meg. Akárki csinálta oda, nincs oka szégyenkezni: erős, stabil bástyát épített. Megkerestük a vécé ügyében az Országos Rendőr-főkapitányságot (ORFK) és Erdős Tibor bagaméri polgármestert is. A hatóság türelmet kért a válaszadásra, a településvezető viszont lapzártánk előtt azt mondta: a rendőrség kérésére már megszüntették a vécét.
Forrás: Szabó Zsolt László (Magyar Hang)
