A Fidesz-kormányzás legszilárdabb alapelve, hogy egyetlen forint sem gurulhat rossz felé – ami csak úgy garantálható, ha minden forint odagurul szépen hozzájuk.
A boldog emlékezetű első Orbán-kormány idején szállóigévé vált kifejezés, az egészpályás letámadás a mai helyzetet nem írja le megfelelően: nincs kit letámadni, mert a másik csapatot ki sem engedik a pályára, a labdát ők passzolgatják egymásnak. Ahol pedig valamilyen jogi akadály miatt átmenetileg mégsem sikerül a totális hatalomátvétel, ott azonnal érkezik a már nem jogi fegyelmezés, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, aki valamiféle alternatíváról ábrándozik.
Esztergom lakói pontosan tudják, mire gondolunk, Tapolcán kezdik megtapasztalni, Salgótarjánban még csak ismerkednek vele, Dunaújvárosban pedig egyelőre nem több egy kósza (de erősen valóságízű) rémálomnál. Viszont az egykor vörös Csepelen, amelynek végérvényes megtörését a Munkásotthon einstandolásával kívánta megpecsételni a jobboldali hatalom, szintén értik már, hogy
mi a tétje a (nemzeti) együttműködésnek: ha nem hagyják, hogy Németh Szilárd kukorékoljon a szemétdombon, akkor a gyémánt félkrajcárt is elrekvirálják tőlük: oldják meg a kultúrát félpénzből.
És még csak nem is személyes bosszúról van szó: amennyiben nem a frissen kinevezett pártalelnök szűkebb hazájáról lenne szó, ugyanígy megtette volna Rogán, Kósa vagy valamelyik másik rendfenntartó – a Fideszben.
Mint tudjuk, nem a név vagy a pozíció számít, hanem az elvi szilárdság. (nol)