Történetesen épp a gyereknapon, május utolsó vasárnapján szembesültem egy számomra fölöttébb érthetetlen, sőt, mi több, egyenesen értelmetlen, szerintem ezen a világon senkinek sem jó szabály, rendelet, döntés eredményeként létrejött helyzettel.

Késő délután pattant ki családom egyik tagja fejéből a hirtelen jött ötlet, melynek nyomán megszületett egy gyors, ám, mint rövidesen kiderült, hamvába holt családi elhatározás, mely szerint, ha már ilyen jó idő van, akkor érdemes lenne lemenni és megmártózni a Csepeli Strand hűsítőnek ígérkező vizében.

A gyorsvonati sebességgel közlekedő ötletet még ennél is gyorsabb megvalósítás követte. A katonaságnál is rekordnak számító idő alatt átöltöztünk, felvettük a fürdőruhánkat és magunkhoz vettük az adott pillanatban a legszükségesebbnek ítélt kellékeket (törülköző, naptej, egy labda stb.) és már indultunk is a nagy kalandra!

Legnagyobb megdöbbenésükre azonban az egyébiránt este 8 óráig üzemelő strandra nem engedtek be minket, mondván, hogy elmúlt öt óra és már bezárt a bazár – akarom mondani, a pénztár!

Hiába kértük, hogy, pláne, mivel még alig öt perccel se voltunk túl a jelzett időponttól, engedjenek be bennünket, persze csak miután megvettük a belépő jegyeket,

az akkor számunkra a megváltást ígérő mennyország kapujában, a biztonsági őrök által képzett sorfallal nyomatékosított sündisznó-állás védelme alól folyamatosan és fennen hirdetették a nyitvatartási rend megfellebbezhetetlen ódiumát.

Bár ez az álláspont a józan (paraszti) ésszel is szemben áll, nekik semmi sem számított! Még az sem ébresztette rá a strand homokra épített légvárát oroszlánként őrző-védő sereget az általa képviselt eszme fonákságára, hogy közben közel félszáz főre nőtt a bejutni szándékozók száma.

Nem tágítottak egy tapodtat sem!

Mivel azonban nem adtuk fel a reményt, hogy aznap még valahol pancsolunk, visszaültünk az időközben nem csak a Nap melegétől, hanem ettől az eszméletlenül együgyű, egyoldalú és egysíkú kvázi-küzdelemnek is köszönhetően parázson izzó hangulattól felforrósodott kocsiba és átmentünk a szomszédok várába, a Csepeli Strand versenytársához, Szigetszentmiklósra, az Oázisba.

Jócskán megcsappant pénztárcával ugyan, amelyből a Csepeli Strand őfőméltóságának kellett volna, ha nem lett volna méltóságán aluli, lakmároznia, de oda bejutottunk.

Ám az a műintézmény is megérne egy misét, hiszen csak este hétig voltak nyitva, miközben a Nap még fél kilenckor is odafent lebzselt a kék égbolton, de legalább úszkálhattunk a egy hét szűk esztendőt megtestesítő egyetlen árva órácskát.

Hogy a végén is legyen csattanó, bevallom, kényszerhelyzetben, de mégiscsak elárultam a Csepeli Strandon működő és a maga és családja boldogulását is ott megkeresni szándékozó, az egészről természetesen mit sem sejtő büfést, mert nem neki fizettem az aznapi vacsoráért!

Mea culpa, mea culpa, mea makszima culpa – idézhetném most ezeket a bűnbánatot jelentő bibliai szavakat, de azt hiszem, sőt, mi több, teljes bizonyossággal tudom, ezt most nem nekem, hanem valaki másnak – netán a Csepeli Strand üzemeltetőjének illene, sőt a saját, jól felfogott érdekében kellene elrebegnie!

Ámen!

PS: Szíves tájékoztatásul közlöm, megnéztem a budapesti gyógy- és strandfürdők nyitva tartását és mindegyiknél azt találtam, hogy a pénztár a fürdő zárása előtt egy órával tér nyugovóra. Ez Csepelre vetítve azt jelenti, hogy este 7 órakor! Aki nem hiszi, járjon utána!

-efgyé-

(név és cím a szerkesztőségben)