Évszázados átoktól sújtott ország élén újra: "Polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva dúlja fel  nemzeti létünket, mert íme most is az  indulatos gyűlöltség magvait szórta el közöttünk”.

Ez itt a  szabad Magyarország maradék hangja. Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben még van egy kis szabad Magyarország, különösen Budapesten, esetleg Szegeden, meg persze Londonban, Berlinben, Stockholmban, ahol még tartja magát úgy, ahogy a szabadság. Mondjuk, hogy megpróbálják eltaposni ezt is, efelől ne legyen kétségünk de azért ez a meccs még nincs lefutva.

A helyzet rossz, nagyon rossz. Még annál is rosszabb. De a következőkben néhány vigasztaló szó következik.

Mint tetszik tudni, a nap fölkel ezentúl is, Csányi Sándor bátran szerződtetheti a régi, levetett focivezetőket valamelyik stadionba, és Mészáros Lőrincnek sem kell kölcsönkérnie a hó végén. Vajna Tímea maradhat örök jobboldali és így tovább.

És persze kitűnő ellenzéki barátaink is néhányan bekerültek a parlamentbe, innen is gratulálunk nekik, és további jó munkát kívánunk. 

És aki most meg azzal jön, hogy eljött az ideje a

tanulságok levonásának, azt bátran röhögjék szembe és küldjék el melegebb éghajlatra

Már bocs, de milyen tanulságokat. Hát volt bármi is, amit nem tudtunk előre? Tudtuk, legfeljebb nem mertük elhinni. Áltattuk magunkat, hagytuk hogy a homokba dugják a fejünket.

Pontosan ismertük ezt a választójogi törvényt, amelyből egyértelmű - tetszik, nem tetszik -, hogy a Fideszt csak egységben lehet legyőzni. Sehogy másként. Tudtuk, hogy az LMP a Fidesz segédcsapataként tevékenykedik – lehet, hogy nem ezt akarták, de ettől még így van. 

Ja, és több, mint sejtés, hogy honfitársaink egy igen jelentős része szeret gyűlölködni, imádja, ha van ellenség, ha van kit megvetni és lenézni. Még jobb, ha el lehet venni a házát, a bútorait, a boltját, esetleg az edényeit is, de nem kell türelmetlenkedni valóban.

Tudtuk, hogy az ellenzék milyen állapotban van, hogy az egymás aprítása kevéssé vonzó még azoknak is, akik rühellik ezt a maffiaállamot.

Tudtuk, hogy a belharc mivel jár. Ott a köztársasági elnökválasztás példája, ahol simán bejött a kisebbségben lévő ellenzék jelöltje, míg a többségben lévők éppen megették egymást. Ha máskor nem, 2010 körül látszott, hogy az MSZP belharca és vitája az SZDSZ-szel, a BKV-ügy kirobbantása és testvér háborúban való felhasználása miként segítette kétharmadhoz a Fideszt.

Tudtuk, hogy Orbán gátlástalan, a média elrabolva, sokak megfélemlítve és így tovább. Mindent tudtunk, csak semmi nem jutott róla az eszünkbe. (Ami persze így nem igaz, mert próbálkoztunk elég sokan, most csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ó a mi próféta lelkünk.)

És persze, semmi új nem történt velünk megint. Azt is tudtuk, hogy errefelé így működnek a dolgok. Jó, nem kevesen azért ki akartak ebből törni, de hadd idézzem a haza bölcsét.

„Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de az irigy sors megtagadta tőlünk a legszebb áldást, a közértelmet és egyetértést – talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. Nem is a külső erőszak fog egykor elnyomni minket, hanem a belső egyenetlenség, mely a közerőt és lelkesedést kifejleni nem engedi, polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva dúlja fel végre nemzeti létünket, mert íme most is a visszavonás és indulatos gyűlöltség magvait szórta el közöttünk”.

Köszönjük Deák Ferenc, sajnos megint Te mondtad meg a tutit.

Más kérdés, hogy amikor utoljára ezt mondtad, jött a reformkor, Kossuth, Deák, Széchenyi, Wesselényi.

És most?

Innen szép a győzelem és mi, amíg lehet, tutira nem adjuk fel.

Forrás: Dési János (Klubrádió)