„Egy nemzet, egy közösség, csak akkor érhet el világra szóló eredményeket, ha a benne élőket a közös cél jellemzi.” – írja Március idusán című publicisztikájában Horváth Gyula. Csepel volt alpolgármesterének gondolatait a következőkben olvashatják:
Március idusán
Hazánk legnagyobb nemzeti ünnepe március 15! A lakosság túlnyomó többsége az 1848-ban e napon történteket tartja leginkább olyan eseménynek, melyre büszke lehet. Az elmúlt több mint 150 év tette ezt az ünnepet ilyen egységessé. Abban a korban is másként látták az emberek a változás szükségességét. Ki-ki érdekei és érzelmei által vezérelve állt a kérdéshez és vonta meg azt a képzeletbeli vonalat, amit mindenképpen el akart érni, vagy meg akart tartani. Azóta bebizonyosodott, hogy a történelem tanulságai, a haladó gondolatok és a világ fejlődésének iránya tette az ország többsége számára igazolt és dicső tettnek a március idusán történteket.
Az ipari forradalom után, a fejlődésben megugró Nyugathoz képest jelentős lemaradásban volt Magyarország. A fejlődés megindításához, a felzárkózáshoz politikai, társadalmi és gazdasági változásokra volt szükség. Ezt belátta a régi uralkodó politika támaszát jelentő arisztokráciának az a felvilágosult része, amelyik a nemzet fejlődését tartotta a legfontosabb kérdésnek. Tudták ugyanis azt, hogy a fejlődésben megindult világban csak azok maradhatnak talpon, azok őrizhetik meg vezető pozicióikat, akik felveszik a ritmust a fejlődő világgal. Európa élenjáróival, elsősorban az akkori világ urának számító Angliával. Ott ugyanis a tradicionális uralkodói réteg volt a társadalmi haladás motorja. A változást akaró hazai főúri rendeknek óriási harcot kellett vívniuk az uralkodó réteg konzervatív csoportjaival. Azokkal, akik nem ismerték fel a változtatás szükségességét, és továbbra is a privilégiumokra támaszkodva, a régi módon kívánták az országot irányítani. Ezért aztán az uralkodói (arisztokrata) réteg nem annyira volt forradalom párti, mint inkább a reformok elkötelezettje. A rendszer alapelemeit megtartó tartalmi változásokat akartak ugyan a társadalom néhány területén, de úgy, hogy a lényegi átalakulásra azért ne kerüljön sor a társadalmi hierarchiában.
A világ fejlődése, hazánkban is megteremtette a gazdálkodói, (kisbirtokos, iparos, kereskedő) és értelmiségi (tudósi, művészi) réteget. Ők a régi világ szabta feudális keretek közt, nem tudtak előre haladni. Létérdekük volt egy új társadalmi berendezkedés létrehozása. A konzervatív Habsburg politika csak a kilátástalanságot és a bizonytalanságot jelentette a számukra, amitől meg kívántak szabadulni. A tekintélyre és előjogokra alapozott bigott, nagyrészt megújulásra képtelen, múltba néző és azon kesergő, a dolgozói, alkotói rétegeket meg nem értő, velük szemben csupán a minimális empátiát mutató vezetői réteget le kívánták váltani. Szabadságot, egyenlőséget akartak. Egyéni teljesítményekre épülő felemelkedésre, az egyéniség szabad kiteljesedésére törekedtek és el kívánták törölni a születésből származtatott privilégiumokat. Ennek érdekében hajlandóak voltak mindent egy lapra feltenni. Vagyont, egzisztenciát, sőt még az életüket is. A forradalom segíthetett csak nekik a kívánatos cél elérésében. Példaként Párizs liberális polgárainak dicsőséges küzdelmei lebegtek a szemük előtt.
A millió béklyóval terhelt magyar gazdaság óriási erőfeszítés árán, de mégis megindult a fejlődés rögös útján. Az évszázados számkivetettségben, jogfosztottságban, nincstelenségben és megaláztatásban élő parasztság már nem bírta a terheket. Ugyan ez volt tapasztalható a csírázó bérmunkás réteggel, akik a rendszer keretei között nem látták biztosítva megélhetésüket. Ezeknek a néprétegeknek csak egy lehetősége maradt, harcolni a változásért, harcolni a forradalomért, harcolni a szabadságért, saját és családjuk megélhetéséért. Ez a nép adta azt az óriási tömeget, mely aztán a győztes forradalomra támadó, konzervatív reakciónak a Habsburg császár hadicímerei alatt felsorakozott erőivel szembeszálló, szabadságharc idején a lelkes, közkatonákat jelentette a forradalmi egységekben. És ez a nép volt az is, amelyik a legnagyobb véráldozatot hozta és a legtöbb emberáldozatot adta a haladásnak, a hazának. Nevük nem maradt fenn, de amikor meglátjuk a nemzet zászlaját, illik rájuk gondolni, mert a zászló ők maguk. Bródy János sorai jutnak eszembe.
„… Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének
Nem lennék játéka mindenféle szélnek…”
Egy nemzet, egy közösség, csak akkor érhet el világra szóló eredményeket, ha a benne élőket a közös cél jellemzi. Ahol a különböző érdek csoportok úgy akarják céljaikat elérni, hogy a többiek érdekét is szem előtt tartják. Közösen, szabad emberek együtteseként haladnak a cél felé. A hatalmon lévők azért dolgoznak, hogy a nép minél teljesebb szabadságban élhessen, és azért alkotnak alaptörvényt és jogszabályokat, hogy ezt a szabadságot az ember alkotási tevékenységében mennél jobban kiaknázhassa. Nem másért! (Írta: Horváth Gyula)
