Hogy most éppen mit ünneplünk augusztus 20-án, arra tíz, találomra kiválasztott járókelő talán tízféle választ adna. Az azonban bizonyos, hogy sem az időközben húsvétivá változott alkotmány, sem bármelyik magyar szent nem lenne képes két-háromszázezer embert összecsődíteni a fővárosi Duna-parton....Egy egyszerű és eredendően ideológiamentes cirkuszi látványosság, a tűzijáték tudja csak megoldani, hogy magyar a magyarral békésen együtt vigadjon. Előbb-utóbb talán a politikusok is rájönnek, hogy fölösleges folyton átírni az ünnepeinket: errefelé a cirkusz (és talán a kenyér) kultusza örök, minden más mulandó - írjaa Népszabadságban Hargitai Miklós Cirkusz és alkotmány című cikkében, amit a következőkben közlünk:
Cirkusz, alkotmány
Aki kíváncsi az ún. magyar történelmi hagyományok mozgósító erejére, gondolja végig, melyik az az ünnepünk, amely koroktól és rendszerektől függetlenül a legnagyobb vonzerőt gyakorolja a magyar átlagpolgárra.
A töprengés meglepő eredménnyel szolgál majd: egy olyan ünnepnapról van szó, amelyet az elmúlt évszázadban legalább háromszor újradefiniáltak anélkül, hogy bármilyen ideológiai tartalom tartósan hozzátapadt volna.
A Szent István-napi (régi-új nevén Szent Jobb-) körmenetnek – szemben a húsvéti vagy az úrnapi hitvalló demonstrációval – mindig is erősebb volt a politikai üzenete a hitéleti mondandónál – meg is maradt mindig a fővárosiak úri huncutságának. Az új kenyér napját a két világháború között is megülték, de erőteljesen hangsúlyozni csak ’45 után kellett, amikor a régi renddel együtt István király is reakcióssá változott.
Rákosiék számára viszont a kenyér túlságosan osztályharcmentesnek tűnt ahhoz, hogy ünnepeljék, a nép tehát kapott egy ajándék alkotmányt a keresztény király és a nemzetiszínű szalaggal átkötött, szent képpel megtámasztott vekni helyett.
Hogy most éppen mit ünneplünk augusztus 20-án, arra tíz, találomra kiválasztott járókelő talán tízféle választ adna. Az azonban bizonyos, hogy sem az időközben húsvétivá változott alkotmány, sem bármelyik magyar szent nem lenne képes két-háromszázezer embert összecsődíteni a fővárosi Duna-parton. (A városi legendák kedvelőinek: ez a tömeg nagyjából ötször akkora területet foglal el, mint 2002-ben az a Kossuth téri „kétmillió”, pedig általában meglehetősen sűrűn állnak.)
Ahhoz, hogy ennyien összejöjjenek, semmiféle közös eszmére nincs szükség – sőt egy egyszerű és eredendően ideológiamentes cirkuszi látványosság, a tűzijáték tudja csak megoldani, hogy magyar a magyarral békésen együtt vigadjon.
Nem véletlen, hogy az állami ünneplés egyetlen élő, bértapsolók és hivatásos lelkesedők nélkül is életképes hagyományát semelyik kormány sem merte/meri megszakítani: lehet eső, lehet hó, kényszerülhet az állam bármekkora spórolásra, a Szent István-napi petárdát és görögtüzet végül ugyanúgy mindig megkapja a nép, mint a karácsonyi bejglit (valójában mindkettőt mi adjuk magunknak – csupán annyi a különbség, hogy az utóbbinak általában azért ismerjük az árát).
Ez a pár soros ünneptörténet mindenképpen jó hír azoknak, akik a politikától féltik a jeles napok szakrális vagy etnográfiai lényegét: a blaszfém módon a legszentebb egyházi ünnepre ültetett alaptörvény nem fogja zárójelbe tenni a feltámadást, mint ahogy az első királyunk emlékét sem fakította meg, hogy négy évtizeden át egy alkotmányparódiát tiszteltettek helyette. Előbb-utóbb talán a politikusok is rájönnek, hogy fölösleges folyton átírni az ünnepeinket: errefelé a cirkusz (és talán a kenyér) kultusza örök, minden más mulandó.
Forrás: Hargitai Miklós, Népszabadság
