Ha a hétköznapi fasizmus biztos jeleit keressük, akkor ne feledkezzünk meg az egyre növekvő csöndről. Arról, hogy egyre többen hallgatnak. Arról, hogy az agy elkezd úgy működni, hogy inkább megfeledkezik arról, amiről nem feledkezhetünk meg, csak, hogy ne legyen konfliktus abból, ha meg kell szólalni. Mert azt hisszük, hogy így olcsóbban megússzuk. Nem jutunk olyan sorsra, mint Kertész Ákos. Pedig már jutottunk. És nem is biztos, hogy könnyebb a belső emigráció kussoló gyávaságában élni, mint elmenekülni innen. A Tarlós Istvánoktól félünk? Miért nem inkább a saját megszégyenülésünktől? -teszi fel a kérdést Andrassew Iván a Klubrádióban elhangzott publicisztikájában, amelyet változtatás nélkül közlünk:
Azért mondom, hogy képzeljék el, mert azt akarom, hogy képzeljenek hozzá egy embert, akinek önkéntes számüzetésbe kellett menni. Ott van valahol sokezer kilométerre szeretett hazájától, és vélhetően nézegeti az internetet. Megállapíthatja, hogy egy esztendő sem kellett ahhoz, hogy itthon szinte teljesen megfeledkeztek róla. Bár a számos magyar értelmiségi szerint mérsékelten konzervatívnak mondható, valójában az erősen szélsőségesek szabad véleménynyilvánítási lehetőségeit kihasználókból élő mandiner.hu beidézi az Amerikai Népszava köszöntését, így aztán kommentárok tucatjaival gyaláztathatja Kertész Ákost. A legenyhébb a bátor El Presidente hozzászólása, miszerint “Kertész Ákosnak 80. születésnapjából tiszta szívemből kívánom, hogy mihamarabb dögöljön meg!”. Aaronboy azt kívánja neki, hogy “Éljen még nagyon sokáig, és nagyon, de nagyon fájjon neki!” A minősítetten antiszemita, gyűlülködő megjegyzők között egyetlen-egy sincs, aki egyetlen jó szót is szólna a magyarok egyik legnagyobb élő írójáról, aki évtizedek óta emberek százezreinek életét tette jobbá, boldogabbá azzal, hogy csodálatos könyveket adott nekünk.
Egyszer hibázott, leírt egy kicsit vagy talán nagyon hülye mondatot, amit aztán vissza is vont, bocsánatot kérve. De ez már nem menthette meg, nem csillapíthatta az ellene indult totális jobbikos és fideszes támadást. Tarlós főpolgármester, aki náciknak színházat adott, odáig merészkedett, hogy megfosztatta fővárosi díszpolgári címétől. Fölmerült, hogy a Kossuth-díját is el kellene venni. Az utcán inzultálták. De alighanem az adta neki az utolsó, halálos döfést, amikor egy, a cipőknél rendezett esti megemlékezésre meghívták, hogy mondjon ott verset, de aztán azt üzenték neki, hogy mégse, mert most nem alkalmas a pillanat, de szívesen látják a közönségben. Az az ember nem mondhatott egy kis Radnótit, akinek emlékére csak azért nem áll ott egy cipő, mert szerencsés kölyök volt, és nem lőtték a Dunába.
