"Az 1956. október 23-i tüntetést felelősségüket pontosan felmérő, magabiztos fiatalok tervezték és szervezték. Pestről és Budáról, két irányból indultak, de egyazon cél felé tartottak. A következő napokban bebizonyosodott, hogy a történelmünk során kivételes nemzeti egységnek nem ártott a véleménykülönbségek hosszú és szenvedélyes megvitatása, a tüntetőket lemészárló ÁVH-t kivéve senkit sem kívántak kirekeszteni. Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a ma nemcsak szalonképes, de úgyszólván kötelezővé tett „antikommunizmus"-nak akkor nyoma sem volt. A szocializmus szovjet formáját a forradalmárok egységesen elvetették, a kommunista párt tagjai azonban nemcsak részt vettek a mozgalomban, de az üzemekben, településeken gyakran vezető szerephez jutottak."
Többek között ezt olvashatjuk 1956 októberének három részt vevőjétől a Népszabadságban. Marton Lászó, Pomogáts Béla és Várallyai Gyula rendkívül figyelemre méltó írását változtatás nélkül közöljük:
Megfakult ünnep
Senki sem örült nálunk jobban, amikor az első szabadon választott parlament nemzeti ünneppé nyilvánította október huszonharmadikát. Úgy éreztük, a felejtéstől és hazugságoktól megtisztított nap nemcsak bennünket kárpótol a megelőző évtizedekben elszenvedett megaláztatásokért, de az utánunk következő nemzedékekkel is megértetheti az október 23-i tüntetés, majd az ezt betetőző forradalom korszakos jelentőségét.
Azóta eltelt huszonkét év. Az ünnep alaposan megfakult. Zavartan szemléltük a bizonyára megkerülhetetlen, de merev állami protokoll külsőségeit. Noha tisztában voltunk azzal, hogy az ünnep államosítása egyúttal a mindenkori kormány legitimációs alátámasztását jelenti, de nem tett boldoggá, hogy a kitüntetésekről és díjakról általában olyan tisztviselők döntöttek, akiknek fogalmuk sem volt a történtekről, a szereplők tényleges súlyáról. Szomorúan vettük tudomásul, hogy a forradalmat megeszik gyermekei: az ötvenhatos csoportok civódása a közvélemény szemében azokat is kompromittálta, akik távol maradtak az egyre durvább politikai haszonszerzéstől.
Az ötvenedik évfordulón felháborodva tapasztaltuk a felzaklatott polgárokhoz csatlakozó csőcselék dúlását és a rendfenntartásra hivatott szervek a zűrzavart csupán súlyosbító intézkedéseit. Így történhetett, hogy – az Akadémia néhai elnökének, Kosáry Domokosnak a szavai szerint – „megmutattuk hülyeségünket a világnak”. Most, ötvenhat ötvenhatodik évfordulóján a politikai döntéshozók az ünnepen minden eddiginél mélyebb sebet ütnek. Egy, kétségtelenül az új nemzedék ízlésvilágát megjelenítő új csoport legfontosabb feladatának azt tartja, hogy jó és rossz pontokat adjon más politikai szereplőknek.
A politikai pártok az állami ünnepen saját híveiknek szónokolnak. Az ünnepre tapadtak olyan szélsőjobboldali csoportok is, amelyeket az ’56-os forradalmárok egyetlen percig sem tűrtek volna meg. A szerencsétlenségben is szerencse, hogy a Kádár János homlokára csókot lehelő, Nagy Imréről és mártírtársairól rágalmakat terjesztő nosztalgikusok ezúttal távol maradnak. Bár mindhárman tevékeny résztvevői voltunk a forradalomnak, nem kívánunk egyetlen kisajátító csoporthoz sem csatlakozni. Az újnyilasok kivételével senkitől sem vitatjuk el a jogot, hogy október 23-án a maga módján ünnepeljen. A mai húszévesek, akárcsak negyven-ötven éves szüleik legtöbbje, nem tudja, mi történt valójában ’56-ban.
Ami most történik, nem arra ösztönzi őket, hogy megismerjék a tényeket, még kevésbé, hogy azonosuljanak a szereplőkkel. Ezért kíséreljük meg a magunk nézőpontjából, a magunk szavaival összefoglalni 1956 máig is érvényes lényegét. Tisztában vagyunk azzal, hogy 56 év alatt nemcsak Magyarországon nőtt fel két új nemzedék, de a világ is megváltozott. Ostoba az, aki ’56 hívószavainak, jelszavainak ugyanolyan értelmet tulajdonít, mint akkor – ami korántsem jelenti, hogy a kifejezések mögött húzódó eszmék és vágyak értelmüket vesztették. Az 1956. október 23-i tüntetést felelősségüket pontosan felmérő, magabiztos fiatalok tervezték és szervezték.
Pestről és Budáról, két irányból indultak, de egyazon cél felé tartottak. A következő napokban bebizonyosodott, hogy a történelmünk során kivételes nemzeti egységnek nem ártott a véleménykülönbségek hosszú és szenvedélyes megvitatása, a tüntetőket lemészárló ÁVH-t kivéve senkit sem kívántak kirekeszteni. Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a ma nemcsak szalonképes, de úgyszólván kötelezővé tett „antikommunizmus”-nak akkor nyoma sem volt. A szocializmus szovjet formáját a forradalmárok egységesen elvetették, a kommunista párt tagjai azonban nemcsak részt vettek a mozgalomban, de az üzemekben, településeken gyakran vezető szerephez jutottak.
Ugyanezt mondhatjuk a függetlenségről. A tüntető fiatalok, majd a hozzájuk csatlakozó munkások számára a függetlenség a Szovjetuniótól való függetlenséget jelentette. Később, a semlegesség kinyilvánítása lényegében az osztrák és a finn mintára utalt, azaz távolmaradásra a hidegháborútól. A miskolci egyetemisták állásfoglalásában megjelent a dunai konföderáció gondolata. Mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy Magyarország útja (pontosabban kiútja) Nyugat-Európa irányába, és nem Kelet felé vezet. Amint a forradalom valamennyi szóvivője számára vitathatatlan volt, hogy a népet megvető és meggyötrő népköztársaságból a kiút a parlamentáris berendezkedésű köztársasághoz vezet. Ezt jelképezte átütő egyértelműséggel az 1849-ből eredő, 1918-ban és 1945–49 között használt és ’56-ban visszatérő Kossuth-címer.
A nem egészen két hétig tartó forradalom és a rákövetkező megtorlás időszaka nem kedvezett mindenre kiterjedő politikai-gazdasági program kialakításának. Ennek ellenére a fennmaradt dokumentumokból, olyan gondolkodók, mint Bibó István, Németh László írásaiból kiolvasható a lényeg. Balgaság volna fél évszázad elteltével ezt ma megvalósíthatóként felfogni – a megközelítés és néhány részlet azonban ma is figyelmet érdemel. 1956-ban a magyar ipar még nem maradt el annyira Nyugat-Európától, mint három és fél évtizeddel később, a rendszerváltás idején. Az államosított nagyüzemek munkás-önigazgatása ezért nem volt teljesen utópikus. A tulajdonviszonyokat a dolgozók érdekeinek rendelték alá. Mind az üzemi tanácsok hatáskörének megerősítéséről, mind a hatalomtól független szakszervezetek befolyásának kiterjesztéséről közmegegyezés alakult ki. A magántulajdonként vagy szövetkezeti formában tevékenykedő kis- és középvállalatok működését is természetesnek tartották.
Az erőszakkal termelőszövetkezetbe kényszerített parasztság nagy része minden bizonnyal önállósodott volna. Az „azé a föld, aki megműveli” elvét az újjáalakult pártok természetesnek tekintették, a falvaktól távol élő birtokos osztály és az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó hárommillió koldus visszatérésének rémképe fel sem merült. A forradalmat megelőző időszakban az értelmiség legfőbb gondja a szabadságjogok visszaállítása és nem a hatalomgyakorlás volt. E jogok közül a szellem, azaz a kezdeményezés, a szólás és a vélemények kifejtésének szabadsága volt a legfontosabb. Mivel az államon kívül anyagi eszközökkel senki sem bírt, természetesnek tekintették, hogy a kultúra és a közlés tényleges szabadságát az állam biztosítsa – nehéz ma elképzelni, hogy ez a gyakorlatban hogyan működött volna.
Annyit mondhatunk, hogy nem az egy vagy több párt által dominált állam, sem pedig a társadalmat domináló állam képe lebegett a szemünk előtt, hanem a minden polgárát egyenlőnek tekintő, szolgáltató jogállamé. Az ötvenhatos forradalom nemzeti és erkölcsi stratégiáját senki sem fejezte ki oly tömören, mint Tamási Áron a Magyar Írók Szövetsége 1956. december 28-án tartott közgyűlésén. A korábban széles körben ismert (és ugyancsak széles körben a feledés mélységébe merült) Gond és hitvallás című állásfoglalásának szövegét idézzük: „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. (…) Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt.
Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egészséges magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet.”
Az ’56-os forradalom eredményeire és jellemzőire emlékeztetve utalunk vissza a mára. Amint említettük, a forradalom vezető erői legitimitásukat a feudális kötelékektől megszabadult, „az elején és végén félfasiszta, a kettő között autoritárius rendőrállam” (Bibó István) romjain épülő 1945–1948 közötti demokratikus kísérlettől eredeztették. A kísérlet a külső kényszer hatására történelmünkben nem először elbukott, de megtagadására nem lehet okunk. Ugyanezt gondoljuk most 1956-ról. A tüntetéssel kezdődő, felkelésbe torkolló, forradalomként levert eseménysorozat sokféle értelmezésnek nyit tért, de se meg nem történtté tenni nem lehet, se a napi politika eszközévé alázni nem szabad.
Ha a visszaemlékező saját vágyaira hallgat, elsősorban azt szeretné, ha október 23-a hivatalos állami ünnep mellett a nemzet ünnepévé válna. Enyhített protokollal, fékezettebb pátosszal, jóval több „népség”-gel, egy kicsit kevesebb „katonaság”-gal. Egyetlen külföldi példa másolására se biztatunk, de jobban éreznénk magunkat, ha inkább az amerikai július 4-re, vagy a francia július 14-re hasonlítana, mint a Kreml előtti parádékra! Véleményünk szerint méltatlan ’48-ra és ’56-ra hivatkozva, a függetlenség fogalmát eredeti és a szuverenitást mai értelméből kiforgatva „nem leszünk EU-gyarmat” jelszóval utcára vinni tudatlan embereket! Nem lehet az ’56 utáni megtorlást és a kommunizmus más, valós bűneit felróva a politikai ellenfél megsemmisítésére törni!
Nem lehet nemzeti együttműködést hirdetve rokon- és ellenszenvezőkre osztani az állampolgárokat, és elkobozni tőlük a változtatás lehetőségét! Nem lehet orvul átírni a történelmet, hatalmi erővel átrendezni az irodalom és a művészetek értékrendjét, ismét bevezetni a kultúra kézi vezérlését! 1956 politikai aprópénzre váltása újabb katasztrófával, a nemzet tragikus kettészakadásával fenyeget! „És nem volt hazának elég, / a Gellérthegyen a rakéta / s a Városiban a bokréta / és a szobroknál a beszéd” – írta Illyés Gyula 1945-ben. Bizony, nem volt elég ahhoz, hogy nyolc évvel később ne kényszerüljön megírni az Egy mondat a zsarnokságról-t. Ami minket illet, maradhat a rakéta és a bokréta, nehezen kerülhető el a szobroknál a beszéd. De mindez ezután sem lesz elég. Ha nem akarjuk, hogy, mint Illyés keserű látomásában, házunk és hazánk ismét szerteszálljon, hozzuk vissza az október 23-i ünnep fényét! (Népszabadság - nol.hu)
