"Jótékonykodni jó, de ha a két adományozás között nem teszünk semmit, akkor csak arra jó, hogy megnyugtassa a lelkiismeretünket. Akkor ez az adomány nem összeköt, hanem elválaszt bennünket: egy jótékonykodási giccs szegények epizódszereplésével. Ahogy ez az írás is az. Sírni vagy ordítani kell, hogy átélhessük ezt a kilátástalanságot." Tóth Leventének, a Népszabadságban megjelent Puszták peremén című írását,  figyelemre méltó karácsonyi és az ünnep utáni heteket hónapokat elemző gondolatait a következőkben olvashatják:

Zsákkal, vödörrel, kapával álltak az út mellett a decemberi hidegben. Csak azért tudtam, hogy a rég bezárt szénosztályozó és vasúti rakodó körüli földből próbálnak még összekapirgálni valamennyi fűtenivalót vagy eladható fémet, mert szülőfalum mellett történt, ahová segélycsomagot vittem.

Nem volt min meglepődnöm, tudtam, hová jövök és mit találok ott, mégis arcul csapott a valóság. Szégyelltem magam. Nem általában, hanem konkrétan ott és akkor. Amikor elkezdtem kipakolni a kocsim csomagtartójából, amit hoztam. Szégyelltem, hogy megköszönik, ami nekem semmibe sem telik, nekik viszont többheti élelem.

Szégyelltem, hogy erre szorulnak ők, és ennyit teszek csak én. Leautózom a mélyszegénységbe évente egyszer egy segélyprogram jóvoltából telepakolt csomagtartóval, és azt hiszem, hogy csináltam valamit. Akkor is igazuk lenne, ha elküldenének a francba az adománnyal együtt, mert valójában azt kellene kérdezniük tőlem, miért hagyom, hogy így legyen, mit csinálok ellene.

Gyenge vagyok felrúgni a jólétemet, és visszamenni oda, ahonnan jöttem, hogy megpróbáljak segíteni? Azokon, akiknél már nem lehet valaki szegényebb, és akiknek nincs esélyük, hogy kikecmeregjenek ebből. Nem az akaratuk hiányzik ehhez, hanem a lehetőségük. Azokból a gyerekekből, akik az áram nélküli ház egyetlen fűtött szobájában ültek egy rozoga kiskályha mellett, képességeik alapján talán lehetne e lap főszerkesztője, kiadójának vezérigazgatója vagy tanár, tudós, balettművész.

De tudjuk, menynyi esélyük van minderre. Mennyivel kevesebb, mint az én gyerekemnek. Kizárólag azért, mert hiányzik az az összetartó erő, amely nem engedi szabadesésben kihullani a társadalomból a szegény honfitársainkat és utódaikat. A semminél alig több a karácsonyi adomány, amelyre nemcsak azoknak van nagy szükségük, akik kapják, hanem azoknak is, akik adják. Hátha nem felejtik el, mire visszaérnek Pestre az autójukkal, hogy létezik egy másik Magyarország.

Hátha nem elégszenek meg azzal, hogy évente egyszer leviszik a „fent” lévők adományait. Hátha ráébredünk arra, hogy reményt és esélyt kell adni, mert a liszt elfogy januárra. Hátha nem hagyjuk, hogy megyényi méretű gettók jöjjenek létre, ahonnan csak mesebeli csodával törhet ki valaki, ha egyszer beleszületett. Jótékonykodni jó, de ha a két adományozás között nem teszünk semmit, akkor csak arra jó, hogy megnyugtassa a lelkiismeretünket. Akkor ez az adomány nem összeköt, hanem elválaszt bennünket: egy jótékonykodási giccs szegények epizódszereplésével.

Ahogy ez az írás is az. Sírni vagy ordítani kell, hogy átélhessük ezt a kilátástalanságot. Vagy legalább újra és újra leírni, ahogy tettem már ezzel a történettel is. A mi jövőnk ugyanis ott dől el, Alsóbereckiben, Rákóczibányán. És még száz és száz hasonló faluban, vagy épp a Józsefváros mélyén. Ahol ma sokkal kézzelfoghatóbb a Puszták népe és A város peremén világa, mint azt 22 éve bárki gondolni merte volna. Azt hittük, hogy ez a múltunk, és nem a jövőnk.

Eredetiben: Tóth Levente - Népszabadság - nol.hu