"Soha nem voltam az az ember, aki a körülményektől vagy a hatalmasoktól várja a megoldásokat, és most képtelen vagyok a pokolból kitörni. Akit kikiáltanak balosnak, az mehet a semmibe, aki vállaltan fideszes, az pedig bármit megtehet. Képtelen vagyok felérni ésszel, hogy ennek a kettős mércének miért én fizettem meg az árát...Vannak dolgok, amiket nem tudok elfogadni. Hogyan történhetett ez? Hogyan tehették tönkre egy olyan ember egész életét, akinek tiszta a lelkiismerete? Hogyan dobhattak ki engem a szemétbe?" - többek között ezeket a sorokat olvashatjuk Kácsor Zsolt jegyzetében, amely a Népszabadságban jelent meg. A cikk egy megdöbbentő esetet dolgoz föl. Nem csepeli a történet. Minden esetleges hasonlóságot írjanak a fülke-falkaforradalom és a szolidaritás hiányának a számlájára:

Legbelül nagyon eltalált

„Kedves Kácsor Zsolt! Hetek óta tervezem, hogy írok önnek, de a legutóbb megjelent írásának egyik mondata annyira szíven ütött, hogy neki kellett látnom ennek a levélnek. Ön azt írta két hajléktalanról, hogy »azért élnek, mert még nem haltak meg«. Ez volt az, ami betalált a szívembe, pedig nem vagyok öngyilkos alkat. Hanem munkanélküli.

Ebben az állapotban vannak jobb és rosszabb napok, de mostanában csak rosszabbak vannak. Töröm a fejem, mitől estem ennyire szét, hiszen egészen bátran és kitartóan keresem a munkát, pályázok, ahova csak tudok, küldözgetem az önéletrajzomat, gyűröm az értéktelenség és szükségtelenség tudatában az életemet. Ötvennyolc éves nő vagyok, egy önkormányzati intézmény éléről tavaly rakott utcára a város vezetése, és azóta is azt emlegetik, hogy micsoda bűnöket követhettem el. Mindeközben az a cég, amelynek vezetője voltam, mára szinte tönkrement, mert az utódom dilettáns módon dolgozik. De ellene senki semmit nem tett, mert a Fidesz embere. Most elégtételt kellene éreznem, de nem vagyok rá képes. Az életemet tönkretették, és amit felépítettem, azt szétverték. Mondja, hogyan lehet feldolgozni ezt? Hogyan élheti túl a munkanélküliséget egy olyan ember, aki rajong a hivatásáért? Egész életemben másokért tettem, és ezt nagyon szerettem. Most úgy élek az otthonomban, mint egy medve, ahol még meleg van, és ahol még van mit ennem kölcsönökből. De nincs mit csinálnom. Azt a bélyeget sütötték rám, hogy állítólag a szocialisták embere voltam, de bárcsak lettem volna! Most talán nem ülnék otthon egyedül, jövedelem nélkül, értelmetlenül.

Soha nem voltam az az ember, aki a körülményektől vagy a hatalmasoktól várja a megoldásokat, és most képtelen vagyok a pokolból kitörni. Akit kikiáltanak balosnak, az mehet a semmibe, aki vállaltan fideszes, az pedig bármit megtehet. Képtelen vagyok felérni ésszel, hogy ennek a kettős mércének miért én fizettem meg az árát. Nem kaptam segítséget senkitől, még a baloldaltól sem, ahová igazságtalanul besoroltak. A jobboldalon nem hangzott el senkitől az a mondat, hogy de fiúk, egy nyugdíj előtt álló embert ne dobjunk már ki a szemétbe. Az állítólagos balos barátaim sem tettek értem semmit. A közgyűlésben lehajtották a fejüket, és annyira szorították a széküket, hogy kifehéredett az öklükön a csont. Szidjuk a fideszeseket, hogy mit művelnek, de a nagy erkölcsös baloldal mennyivel különb?

Ha tudnám, hogyan lehetne fájdalommentesen meghalni, már megtettem volna. A nyomozás, amit ellenem indítottak, lassan a végéhez ér, az ügyészség nehezen adja fel, hogy nem talál semmit a múltamban. Tudom, ez önnek nem hír, csak azért írom, mert az a bizonyos mondata engem ott legbelül nagyon eltalált. Nem kellek senkinek. Senkinek. Sem a baloldalnak, sem jobboldalnak, mert mindig is független voltam, csak a szakmám elveihez voltam hűséges, s íme, megkaptam érte a jutalmat. Az én életem már nem számít senkinek, nekem sem, minek is számítana.

Belefáradtam. Én is ott állok most egy képzeletbeli szobor előtt, ahogyan ön állt Ady szobra előtt, és be akarom fejezni. Vannak dolgok, amiket nem tudok elfogadni. Hogyan történhetett ez? Hogyan tehették tönkre egy olyan ember egész életét, akinek tiszta a lelkiismerete? Hogyan dobhattak ki engem a szemétbe? Hogyan lehetne megoldani, hogy soha többé ne halljak semmit, soha többé ne lássak semmit, soha többé ne érezzek semmit? Hogyan lehetne, hogy semmit, tényleg semmit?”

KÁCSOR ZSOLT

Első közlő: Népszabadság, nol.hu