Egy felháborító, átgondolatlan és minden emberi érzésre fittyet hányó meghívó késztetett az alábbi sorok leírására. A meghívót, amit kaptam „Németh Szilárd országgyűlési képviselő, Csepel polgármestere" küldte „a Don-kanyarban vívott csata 70. évfordulója alkalmából megrendezendő ünnepségre". Micsoda? Ünnepség!? Az esztelen és értelmetlen öldöklést, magyar katonák tízezreinek lemészárlását, halálba küldését ünnepeljük? Vagy Horthy és társai nemzetvesztő kormánypolitikáját, a magyar katonai vezetés csődjét, történelmünk egyik legnagyobb tragédiáját ünnepeljük? Milyen lélek lakozik abban, aki ilyen ünneplésre invitál?

Ez nekem sohasem lesz ünnep! Az iszonyatos tragédiára azonban mindig emlékezni fogok. Emlékezni kell, amíg magyar él e földön! Emlékezzünk, hogy soha ne felejtsük: egyetlen cél sem ad felmentést emberek tízezreinek, százezreinek halálba küldésére. A 2. magyar hadsereg katonái halálukkal hősök lettek. És áldozatok! Magyar áldozatok szovjet-orosz földön, a Don-kanyarban.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival. Téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a többségében tartalékos katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét tekintve. A hadsereg már a nyári ütközetek során jelentős veszteségeket szenvedett, a Don menti hídfőcsaták pedig további súlyos áldozatokat követeltek. 1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben megfogyatkozva rendezkedett be védelme a Don nyugati partján. (Nem igazán ismert adat, hogy 1942 tavaszán, nyarán és őszén a hadsereg összes vesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben már 33 763 fő volt.)

A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg támadó hadműveletét. A 40. szovjet hadsereg támadása az ellenőrzésük alatt álló hídfőkből való kitöréssel kezdődött. A túlerő mértéke élőerőben háromszoros, tűzerőben hétszeres, páncélosokban legalább kétszeres volt. A −30, -35°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsi-támogatással megkezdődött a szovjet támadás az arcvonal északi részén. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező hadtest gyalogezred a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de óriási veszteségeket szenvedett. Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 kilométeres frontvonalon teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét.

Január 17-re a hadsereg már felbomlóban volt, a szovjet hadsereg feltartóztathatatlanul tört előre. A németek ebben a helyzetben a visszavonulást megtiltó parancsokat adtak át... Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellenállást nem tanúsító menekülőket lefegyverezték, de utána esetenként hagyták őket továbbmenekülni, a fegyverteleneket általában nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.

A felbomlott alakulatok a járt utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni.

Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet. A doni katasztrófa után vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok kiadta hírhedt, „A 2. hadsereg elvesztette becsületét" kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs óriási felháborodást váltott ki. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

Az 1943. április 4-én kelt. újabb hadseregparancs utolsó bejegyzése már így hangzott:

"Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadsereg parancsnokságának működését 1943. április 30-án beszüntette. A 2. magyar hadsereg tragédiája ekkor ért véget.

Én, amíg élek minden megemlékezésen, koszorúzáson részt veszek, mert édesapám ott a Don-kanyarban esett szovjet fogságba, ötévi szenvedés után, 1948 végén jött haza; bátyja László ugyanott eltűnt, sohasem láthattuk többé.

Édesapám, a bátyjára emlékezve, második névként nekem a László nevet adta. Soha el nem múló szeretettel köszönöm Neki.

Forrás: CSEPELIMSZP.HU