"A napokban a mély hallgatást követően elszaporodtak a csepeli fideszes városvezetők részéről megjelentetett magabiztos nyilatkozatok. 'Sohasem akartuk átadni az orvosi rendelőt!' Ezt híresztelik teli torokkal. Annak ellenére, hogy megszavazói és hűséges alattvalói voltak ennek, és a többi demokráciaszűkítő törvénynek. A lakossági felzúdulást, a tiltakozást és a dolgozói felháborodást pedig a maguk módján kezelték, és kezelik ma is. Ablakok réseiből figyelték a szórólapokat osztogató ellenzékieket, de főleg azokat, akik elfogadták szórólapjaikat. A dühtől és a félelemtől fehér öklük a párkányra szegeződött!...Képtelenek  belátni, hogy mandátumukat Csepel sikeres irányítására, és nem az ellenzék, vagy a tőlük eltérően gondolkodók megsemmisítésére kapták. Önteltek és bizonytalanok" - Ezeket a sorokat Horváth Gyula blogján olvashatjuk. A szerző Az SZTK fehér ökle című írását változtatás nélkül közöljük:

Az SZTK fehér ökle!

Úgy látszik, tisztázódik a kép a csepeli szakorvosi rendelő körül. Az önkormányzat úgy döntött, hogy nem adja át állami tulajdonba az intézményt, hanem maga gondoskodik fenntartásáról és finanszírozásáról.

A döntés felelősség teljes, és bölcs!
Olyan, amelyik hosszú távra biztonságot adhat a csepeli lakóknak arra, hogy egészségük megtartása, betegségük gyógyítása miatt biztonsággal fordulhatnak a jól megszokott korszerű rendelőjükhöz. Az izgalmas napok és hetek után a képviselőtestület megnyugtató döntést hozott. A kormánypártiak arról beszélnek, hogy felesleges volt az ellenzéki felhajtás, mert ezt a döntést készítették elő. Az ellenzékiek meg azt hangoztatják, hogy amennyiben nem rendeztek volna megmozdulásokat, nem mozgattak volna meg sok száz embert és ezzel nem keltik fel a lakosok védekező reflexét, a kormányzó többség "eladta" volna a rendelőt. Nem tudom, hogy mi az igazság! Azt azonban érzékeltem, hogy a csepeli politikában - ellenzék és vezetők között- még az országosnál is nagyobb az egymás közti bizalmatlanság, sőt nem ritkán a gyűlölet is. Pedig ezek az indulatok háttérbe szorítják a racionális gondolkodást és eltorzíthatják a döntéseket. Sokkal eredményesebbek lehettek volna, ha a politikai erők, idejében komoly párbeszédet folytatnak egymással. A kezdeményezésben pedig az erősebbnek, a kormányzó erőknek kellett volna vinniük a prímet. Nem tették, mert képtelenek voltak belátni, hogy mandátumukat Csepel sikeres irányítására, és nem az ellenzék, vagy a tőlük eltérően gondolkodók megsemmisítésére kapták. Tapasztalatlanok, önteltek és bizonytalanok voltak. Nem csak a helyzetek megítélésében, hanem a meghozandó döntések politikai, gazdasági súlyának hatásában is. Titkolóztak, mert úgy vélték, hogy ez a kivárásra épülő technika lehetőséget jelent a számukra, hogy szondázzák az állampolgárokat. (Azokat, akiket szolgálni kellett volna.) A kibontakozó emberi reakciókból pedig következtethetnek a fogadtatásra. Ezért sunyiskodtak és ezért játszottak kivárásra. Ez manapság a hatalomgyakorlás bevett eszköze. Kivárás, megfélemlítés, félrevezetés! Amit pedig nem tudnak megakadályozni, annak az élére állnak, mintha mindig is azt akarták volna. Pedig az ellenkezőleg!
Úgy tesznek, mintha ők találták volna meg a csövön a lukat!
A napokban a mély hallgatást követően elszaporodtak a vezetés részéről megjelentetett magabiztos nyilatkozatok.
"Sohasem akartuk átadni az orvosi rendelőt!" Híresztelik teli torokkal. Annak ellenére, hogy megszavazói és hűséges alattvalói voltak ennek, és a többi demokráciaszűkítő törvénynek.
A lakossági felzúdulást, a tiltakozást és a dolgozói felháborodást pedig a maguk módján kezelték, és kezelik ma is. Ablakok réseiből figyelték a szórólapokat osztogató ellenzékieket, de főleg azokat, akik elfogadták szórólapjaikat. A dühtől és a félelemtől fehér öklük a párkányra szegeződött! Nem is mertek a dolgozók szóba állni a demonstrálókkal, még ha nagyon egyet is értettek velük. (Hogyne értettek volna egyet, mikor többek közt az ő érdekükben demonstráltak a téren fagyoskodók.) A rettegő vezetők kiküldték hűséges emberüket, hogy keltsen ellenszenvet, szítson elégedetlenséget a demonstrálókkal szemben. Csak egy párbeszéd alakulhatott ki dolgozó és demonstráló között, mert a járókelők "értékén kezelték" a provokáló produkcióját. Érdekes módon egyedül, egy zömök markánsarcú fekete hajú fehérköpenyes (lerítt róla, nem orvos, nem ápoló, nem itteni) és az ellenzéki aktivista között. A zömök azt harsogta öblös hangjával, és hisztérikus gesztikulálásával, hogy az "elmút nyóc évben" nem kapott egy fillér béremelést sem, akkor meg minek demonstrálni? (Tisztán látszott, hogy képben van.)
Nem vitatkoztak vele!

Minek is hisz mindenki tudta, hogy akkor még nem is dolgozott Csepelen. (Egyesek szerint még nem is élt Magyarországon)
Most meg felvitte az Isten a dolgát és magas vezetői beosztásba került - bizonyára helyismerete, képesítése és szakértelme folytán! Sem az előbb említett ember, sem a visszahúzódó dolgozók nem hibásak. Csak annyiban, amennyiben minden magyar állampolgár, hogy hagytuk eddig fajulni a dolgokat. Oda jutottunk, hogy visszaköszönnek a sok évtizedes reflexek. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" Újra az alkalmazkodás és az önkontrol szabályozza az embereket. Ezzel a kikényszerített magatartással az a baj, hogy nem csak fegyelmezi, hanem lefegyverzi az embereket. A szabadságától megfosztott ember kreativitása, megújító képessége, termelési intenzitása csökken. A viaskodó, válságoktól terhes világban pedig az emberi tényező lenne a legfontosabb. A haza felemelkedése és az emberek jobblétét csak ez garantálhatná. Gépeket, berendezéseket bárki megszerezhet. Ez csupán pénz kérdése. Kiművelt, a tradicionális értékekkel rendelkező alkotni akaró, önmegvalósító emberi egyéniség az igazi haszna a hazának. Ezek megőrzése, felkarolása lehet a jövő esélye. Ezt pedig csak szabad emberek képesek megtenni. Ez az igazi tétje a demonstrációknak és ez teszi alkalmassá az embert arra, hogy egy közösséget értő módon szolgáljon és nem az, hogy mennyire tartanak, vagy félnek tőle.

Forrás: Horváth Gyula blogja