Rájöttem, hogy mi a bajom, hogy mit érzek, hogy mi az a furcsa állapot, amiben egyre többen vagyunk; belesajdul a fejem, meg ott lejjebb valami, ami a szív és a tüdő között van, talán lélek lehet az, ami szorong, amikor olyan dolgok történnek, amelyek normális körülmények között nem fordulhatnak elő.
Tudom, másutt, - persze jó távol a szülőhazánktól - könnyen megeshet hasonló, hiszen az idegen országokban képtelen dolgok is lazán előfordulnak. Bármelyik országról könnyen elképzelhető, hogy az ügyészség úgy kalapál össze egy koncepciós pert így a huszonegyedik század második dekádjában, hogy a bíróság szinte kizavarja őket a teremből, és aztán, hiába lenne kézenfekvő, nem mond le a legfőbb ügyész, de még a politikai hátországa sem érzi kínosnak, hogy az ötvenes évek legsötétebb időszakát húzzák magukra. Illetve ránk. És ez a baj. Ettől lett világos, hogy mit érzek már évek óta, de valahogy soha nem éreztem olyan erősen, mint a múlt héten. Rájöttem, hogy mi az a furcsa állapot, amitől meg-megszédülök, kicsit zsugorodni is szoktam, behúzom a nyakam, akaratlanul is, mintha elzúgna a fejem felett egy nikkelszamovár.
Tudom, mi sajdul ma már milliókban, amikor az Alkotmánybíróság döntése után a parlament egyik legerősebb embere belemondja a kamerába, hogy akár az Alkotmánybírósággal szemben is megvédik az országot, ha kell a szcientológiai egyháztól, és úgy kellett értenünk, mintha más oka nem is lett volna a taláros testületnek éppen a kétharmad által kiiktatott egyházak rehabilitálására. Úgy kellett hallanunk a lesújtó szöveget, mintha a fellebbezés joga nem alapelv lenne Magyarországon. Persze, messze tőlünk előfordulhat ilyesmi, de itthon, abban az országban, ahol évtizedekig fontosabb volt Bartók és Kosztolányi, és Csontváry és Ady, vagy Szentgyörgyi Albert és Puskás Öcsi, mint bármelyik főispán vagy megyei közgyűlési elnök, hát ez az, ez itt már egy másik ország. Kihúzták alólam a hazámat. Akkor pedig teljesen normális a hiányérzetem Honvágyat érzek – itthon. Kicsit unortodox, de nem velem van a baj. Naponta lehetnek újabb és újabb tízezrek, akikben, mint a fogfájás, végighasít a felismerés. Honvágyunk lett. Van az az ország, amelyhez a szívünk mélyén, sőt minden sejtünkben, minden szavunkban, emlékeinkben, barátságainkban, csínytevéseinkben, szeretteinkben, szerelmeinkben, illatokban és álmainkban mélyen kötődünk, de ez ma mai már nagyon nem az.
Honvágyam van. Itthon. Mostanra lehetünk akár három millióan is, akik, ha belehallgatunk a hírekbe, akkor hirtelen honvágyunk támad. Aztán elkezdtem örülni a felfedezésnek, és beütöttem e keresőbe a honvágyat. Igazoltak a találatok. Még akkor is, ha mások már hamarabb kisütötték ugyanezt. Ők úgy fogalmaznak. Olyan erős honvágyuk lett hogy inkább elhagyták a mai Magyarországot. A baj az, hogy a felismeréstől egyáltalán nem múlik el a honvágyam. Mert nem múlnak el azok sem, akiktől úgy érezzük, mintha nem is a saját hazánkban lennénk. Volt már ilyen, Antall József is valami hasonlót érezhetett, amikor alámerült, hogy kibekkelje. Aztán, amikor sikerült, kiderült, sokféle honvágy van. Meg reváns-vágy is sokféle van. Ez egy ilyen ország. Itt a honvágyak is egymás torkának ugranak. Amitől újabb millióknak támad majd honvágyuk. Amíg le nem lépnek.
Vagy végül esetleg észreveszik, hogy már ők vannak többen, és végül is csak ez számít. Nehogy már a saját honvágyunktól tojjuk össze magunkat!
Forrás: VICSEK FERENC KLUBRÁDIÓ
