Kilencvennégy évvel ezelőtt, 1919. március 21-én kiáltották ki  Magyarországon a Tanácsköztársaságot. 

Garai Szakács László írása a Kisalföld című lapból:

Kun Béla a Weiss Manfréd Művek munkásainak nagygyűlésén 

A Tanácsköztársaság külügyi népbiztosa, egyúttal tényleges vezetője, Kun Béla lett, az egyik legellentmondásosabb figurája a XX. századi magyar történelemnek.

A Horthy-korszakban halálos ellenség volt, a második világháború után misztifikálták, Kádár János alatt pedig a helyén próbálták kezelni. A rendszerváltás őt és a Tanácsköztársaság emlékét is végképp messzire sodorta.

A nyolcvanas években a forradalmi ifjúsági napok második állomásán, március 15-e után és április 4-e előtt arra illett, kellett emlékezni a Tanácsköztársaság kikiáltása kapcsán, hogy március 21-én Kun Béla vezetésével a munkások és a parasztok átvették a hatalmat Magyarországon, a gazdagokat jól megleckéztették, paraszt- és munkásgyerekek százai nyaralhattak életükben először a Balatonnál és mindenki boldog volt.

Utolsó nap az első (Nép)köztársaságban

A helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű. Mint utóbb kiderült, az első Magyar (Nép)köztársaság fennállásának utolsó napján 1919. március 20-án a Berinkey Dénes vezette kormány megkapta a világháborút lezáró békeszerződés döntésének dokumentumait, a Vix-jegyzéket. Annak tartalmát – a román csapatok előrenyomulását és egy kelet-magyarországi semleges zóna kialakítását – Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök nem fogadta el, s más kiutat nem látva arra kérte a kormányt, mondjon le, s egyúttal kezdjen tárgyalásokat a kommunistákkal, akikkel közösön szociáldemokrata kabinetet alakítottak volna, s közben Károlyi is megtarthatta volna államfői tisztségét.

Egy különös „vállrándítás"

Március 21-én a Gyűjtőfogházban meg is kezdődtek a tárgyalások a bebörtönzött Kun Béláékkal. A szocdemek elfogadták a kommunisták programját, a két párt pedig Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült. Károlyit telefonon értesítették, hogy a polgári demokratikus köztársaság megszűnt létezni. Tudatták vele továbbá, hogy az ő aláírásával, de előzetes hozzájárulása nélkül kiáltványt tettek közzé, amelyben bejelenti, hogy lemond, és „átadja a hatalmat a proletariátusnak". Károlyi mindezt tiltakozás nélkül tudomásul vette, és visszavonult a politikától.

A Forradalmi Kormányzótanácsnak elnevezett kormány elnöke Garbai Sándor lett, tényleges vezetője azonban Kun Béla volt, aki a legfontosabbnak ítélt tisztséget, a külügyi népbiztosságot kapta.

Garbaiék azonnal rendeletet hoztak a Vörös Hadsereg felállításáról, forradalmi törvényszékek létesítéséről, a csendőrség és a rendőrség megszüntetéséről, a Vörös Őrség megszervezéséről – ennek egyik vezetője az ifjú Rákosi Mátyás lett. Átszervezték a gazdaságot, állami tulajdonba vették az üzemeket, bankokat, bányákat, iskolákat és a 100 katasztrális hold feletti földbirtokokat.

A legnagyobb rémtettek azonban a „Lenin-fiúkhoz" kötődnek. Az eredetileg cipészsegédként dolgozó Cserny József vezetésével Szamuely Tibor népbiztos egyetértésével egy körülbelül 200 fős különítmény alakult a fent említett néven. Páncélvonattal járták az országot, s mindenütt felléptek a tanácsköztársaságot „veszélyeztető" személyekkel szemben. A vörös terror idején a meggyilkolt ártatlanok száma máig sincs pontosan feltárva, egyes kutatók szerint az megközelíti az 500 főt.

Katonai sikerektől a bukásig

Ám az igazi veszélyt nem a Lenin-fiúk által meggyilkoltak jelentették a Tanácsköztársaságra, hanem a román hadsereg, amely az antant hallgatólagos támogatásával április 16-án átlépte a keleti országrészen meghúzott demarkációs vonalat, s mélyen benyomult az országba. A Vörös Hadsereg egészen a Tisza mögé vonult vissza. A válságos helyzetből a védelem gyors átalakítása, a tömeges mozgósítás hozott megoldást – munkás- és parasztszázadok alakításával a hadsereg 200 ezer fősre duzzadt. Stromfeld Aurél vezérkari főnök vezetésével május 20-án megindult az általános ellentámadás. A Kádár-korszak történelemkönyveiben dicsőséges északi hadjáratnak aposztrofált hadműveletben a magyar csapatok három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. Fontos közjáték volt az is, hogy június 16-án közben Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Jól jellemzi a kort és a kommunista eszme túlzott követését, hogy a visszafoglalt városokra nem a magyar trikolór, hanem vörös zászló került.

A katonai sikereket látva Clemenceau francia miniszterelnök június közepén jegyzéket intézett Kun Béláékhoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a magyar csapatokat északon vonják vissza e határok mögé. Cserébe a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot. Később kiderült, ez a döntés a bukásukba került. Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a románok nem mozdultak a Tisza mellől. Sőt offenzívát indítottak Budapest elfoglalására. Az addigi hadseregparancsnok Stromfeld lemondott, az új vezető, Julier Ferenc pedig látva a túlerőt, elárulta a néphatalmat, és a támadás terveit átadta a románoknak. Julier később egyébként a Horthy-hadsereg főtisztje lett. Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, két nappal később az antant tilalma ellenére bevonultak a fővárosba, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget. Augusztus 6-án pedig a Friedrich István nevével fémjelzett ellenforradalmi csoport lemondatta az akkor már Peidl Gyula vezette kabinetet, és átvette a civil kormányzást. A tanácsköztársaság 133 nap után így véget ért.

Eredetiben: Garai Szakács László - Kisalföld