Lenne mit gyászolni június 4-én. Csak tudni kéne, mit. Ehhez először is a Trianonhoz kapcsolódó mindenféle hazugsággal kellene szembeállni, s nem a hazugságokat cserélgetni korról korra. Ebben a szembenállásban a legkevésbé sem lehet számítani arra a hatalomra, mely a magyar igazság hordozóiként ünnepli a régi hazugságok hordozóit és megújítóit Tormay Cecile-től Wass Alberten, Bangha Bélán és Nyirő Józsefen át Csurka Istvánig és Raffay Ernőig.

Az államosított nemzeti összetartozás, a „magyar Magyarország” hívei „csak” az elcsatolt területek kisebb részét gyászolhatják elveik szerint. Azt, amelyen a magyar népelem volt a domináns. Elcsatolt honfitársaink jelentős többsége nem volt magyar, és a nem magyarok túlnyomó többsége örült az elcsatolásnak.

Trianon a soknyelvű, soknemzetiségű, multikulturális Magyarország történetét zárta le. Június 4-én azoknak van legtöbb okuk és joguk a gyászra, akik nem a nemzetek elkülönülésének, hanem együttélésének, elkeveredésének, a multikulturális „élettereknek” a hívei. (Révész Sándor - Népszabadság)