Miként a magyar  sajtó és média  közölte korábban: Életének 81. évében június 19-én elhunyt Horn Gyula. A rendszerváltás utáni harmadik miniszterelnököt 2007 óta a budapesti Honvédkórházban ápolták. Horn a Magyar Szocialista Párt egyik alapítója, 1990-98 között pedig elnöke volt. A rendszerváltás idején külügyminiszterként szerzett nemzetközi elismertséget, tevékenységéért egyebek között Károly-díjat kapott.  Az egész magyar közélet gyászolja őt. 

Az MSZP tájékoztatása szerint Horn Gyula temetése július 8-án, hétfő délelőtt tíz órakor lesz a Fiumei úti temető 15-ös  parcellájánál, ahol az elhunyt politikus tisztelői reggel nyolc órától  róhatják le kegyeletüket.

Horn Gyula 1932. július 5-én született Budapesten. Édesapját, Horn Géza szállítómunkást 1944-ben a Gestapo gyilkolta meg. Horn Gyula műszerész ipari tanuló volt, majd Rosztovban közgazdaságtant tanult.

1954-59 között a Pénzügyminisztérium főelőadója volt, 1959-ben került a Külügyminisztériumba, az 1960-as években Szófiában és Belgrádban teljesített diplomáciai szolgálatot. 1969-től 1983-ig az MSZMP KB külügyi osztályán dolgozott, 1985-ig az osztály vezetője volt. 56-os szerepe máig vitatott, saját állítása szerint október vége, november eleje között nemzetőr volt, majd belépett a megalakuló MSZMP-be. 1956 novemberétől a "forradalmi karhatalmi őrszolgálatnál" volt állományban, 1957 júniusáig. Bátyja, Horn Géza a forradalom alatt tisztázatlan körülmények között meghalt, Horn Gyula szerint forradalmárok ölték meg. 1957-ben megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet.

Nemzetközi elismertségét elsősorban az 1989-es határnyitásnak és a keletnémet menekültek kiengedésének köszönheti. Ő volt az, aki 1989. június 27-én Alois Mock osztrák külügyminiszterrel együtt jelképesen átvágta a vasfüggönyt. Horn már a 80-as évek közepétől az úgynevezett reformerek közé tartozott, 1985-től mint az MSZMP Központi Bizottságának tagja. Alapítója az MSZP-nek, 1990-ben Nyers Rezsőtől ő vette át a párt elnöki posztját, amelyet egészen 1998-ig töltött be. 1990-ben parlamenti képviselővé választották, az Országgyűlésnek 2010-ig tagja volt. 

1994-ben az MSZP Horn vezetésével abszolút többséget szerzett, az SZDSZ-szel kötött megállapodás után pedig miniszterelnökké választották. A koalíciós kormánynak kétharmados többsége volt, de a minősített többséget igénylő kérdésekbe bevonták az ellenzéket is. Talán legnagyobb érdeme, hogy elfogadta és végigvitte a Bokros Lajos pénzügyminiszter nevével jelzett csomagot, amely megalapozta a magyar gazdaság stabilizációját és a következő évek növekedését. 1998-ban elveszítette a választásokat az MSZP, a pártelnöki székben korábbi külügyminisztere, Kovács László váltotta. Horn 1996 és 2003 között a Szocialista Internacionálé kelet-európai alelnöke volt. Horn 2007. szeptember 16-án kórházba került, az Állami Egészségügyi Központban, a mai Honvédkórházban ápolták, azóta nem szerepelt a nyilvánosság előtt. (Megemlékezések, további írások Horn Gyuláról ITT)

*****

Szerkesztőségünk Horváth Gyula csepeli baloldali politikus MI GYULÁNK című írását ajánlja olvasóink figyelmébe:

Ma már mindenki által érzékelhető tény, hogy Magyarország 2013. június 19-én elvesztett egy embert, aki hosszú évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott az ország életében. Azért kell ezt így mondani, mert hosszú évek óta nyílt titok, hogy Horn Gyula gyógyíthatatlan betegségben szenved.

Mégis úgy voltak az emberek, hogy talán legyűri, talán felülkerekedik ő, ezen is.

A szomorú tényből következően, minden magyarban felébred valamilyen szomorú érzés a halálhírre. A lelkük mélyén, talán azoknak is, akik fafejű módon azzal büntették magukat, hogy a felejtés és megbocsájtás emberi érzését soha nem engedték közel. Akiknek a szenvedés és a múltba révedés gyűlöletbe sorvasztotta a lelkét. Most, amikor mindannyiunk számára tudottá vált, hogy nincs az az ember, aki biztos kézben tudta tartani azokat a gondolatokat és dolgokat, amit az ország rábízott, most érdemes mindenkinek önvizsgálatot tartania. Úgy gondolom, hogy hazánkban nincsen olyan család, ahol nem tudnának Horn Gyuláról, és ne esne néhány elismerő szó. Azt is gondolom, hogy a családok túlnyomó többségében kedvező megítéléssel vannak róla, emberi tartásáról, szakmai hozzáértéséről és hazafiú elkötelezettségéről.

Talán azok is magukba néznek, akik bírálói, ellenfelei voltak. Remélhetőleg a halál miatti megrendültség előhozza a volt külügyminiszter, miniszterelnök emberi nagyságának reális feldolgozást is.

Az eltelt dolgos és sikeres évek tapasztalatai alapján bizton állítható, hogy az a felelősség, amelyet Horn Gyula, a nemzete, Európa és a világ számára tett, becsületes szolgálat volt!

Soha nem tartotta különösnek a cselekedeteit. Mérhetetlen szerénységgel úgy vélte, azt tette, amit kellett, és ott szolgált ahova állították. Arra törekedett „csupán”, hogy becsületesen, a legjobb tudása szerint tegye a dolgát. Lehet ezeket az eredményeket kevesellni, lehet a folyamatokat lassúnak minősíteni, de az eredmények és a történelmi ítéletek valóságát megkérdőjelezni nem lehet!

Az a mértéktartás, elkötelezettség és az a szakmaiság, amivel Horn Gyula rendelkezett olyan nagysággá tette őt, hogy azok, akik később ítélkezni szerettek volna felette, a térdéig nem értek. Egyesek ezek közül úgy gondolták, hogy saját kicsinységüket akkor tudják hírtelen elfeledtetni, ha egy óriást bántanak. Ezért nekimentek Horn Gyulának. Sok percemberke, méltatlan senkiházi bántotta életében. Sok támadás, nem jutott túl az ingerküszöbén, de voltak olyanok melyek bántották és sértették. Legfőbb képen azok bántották, amelyek valójában nem is magáról az emberről, hanem annál többről, egy eszméről egy országról szóltak.

Németország elismerte kitüntette, keblére ölelte hazánk e nagy fiát.

Orbán miniszterelnök a legjobb körülményeket biztosította a számára betegsége során.

Sólyom Köztársasági elnök nem merte vállalni a kitüntetését.

Nem tudott túllátni, a napi politika zsákmányszerző prioritásain és vélhetően a jövőbeli kinevezéséhez szükséges párt megfelelés elvárásain. Magát degradálta, maga évtizedes emberséges cselekedeteit, mérlegelő képességét tette kérdőjelbe azzal, hogy elutasította a kitüntetési javaslatot.

Horn Gyula sokkal nagyobb kitüntetést kapott!

A kisemberek példaképévé vált, azzal, hogy olyan volt, úgy viselkedett, hogy minden dolgozó ember azt érzete: egy kicsit ilyen vagyok én is.

Azt is érezték, ha ennek az embernek sikerült a gigászi nehézségekkel eredménnyel viaskodni, majd a végén sikeresnek lenni és győzni, akkor ez minden más kisembernek is sikerülhet.

Erőt, reményt, kitartást adott. Ettől lett ő a „Mi Gyulánk”!

Azért fáj különösen a távozása, mert úgy véljük, hogy mindannyian kevesebbek lettünk.

Elvesztettünk valakit, akire támaszkodhattunk! Kiszakadt belőlünk valami, ami stabilitást adott, amibe kapaszkodhattunk, ami reményt adott a válságokkal, nehézségekkel, nem ritkán reménytelenséggel küszködő emberi sorsoknak.

Ez a kisemberek testében és szellemében égő seb okozza a fájdalmat.

Horn Gyula a lelkekben él tovább és ad erőt mindazoknak, akik vállalják a küzdelmet.

A mi Gyulánk a miénk volt és az is marad!