Szombaton a csepeli piacnál, a szokásos kitelepülésre készülődtek a csapatok.

Az egyik oldalon a vörös inges szocialisták, a másikon a meggypiros DK. A munka megkezdése előtt, udvariasan üdvözölték egymást a különböző asztalok mögött tevékenykedők.

A békét az egyik kitelepülőhöz érkező látogató zavarta meg. Az illető, rokon lehetett, mert érkezésekor a koalíciós kitelepülő felismerte és részvétét fejezte ki a jövevénynek a családot ért közeli tragédia kapcsán. Az illetőt ez a tény csak annyiban érintette meg, hogy egy reflexszerű "köszönömöt" nyögött, és belekezdett a meglepő monológjába.

Mintha a haláleset periférikus dolog lenne, érdeklődését a politikára, sőt azon túl, a benne feszölő gyűlölt epéjének kilövellésére koncentrálta. A pártok kitelepülésének befejezését, a politikai tevékenység megszűntetését akarta fenyegetően és felindultan. Érvei nem voltak, mondatait a radikális kommunikáció zavaros, igaztalan és személytelen vádaskodásai képviselték. Mivel az aktivisták közt álló másik "rokont" teljesen letaglózta ez a nem várt ésszerűtlen magatartás, a támadó szárnyra kapott, személyeskedésbe, sértegetésbe, teátrális botránykeltésbe csapott át.

Baj azzal nem lett volna, ha az ellenérzéseit elmondja, és vitázni akar, hanem azzal, hogy úgy vélte, a bölcsek köve egyedül csak nála lehet. Még véletlenül se jutott eszébe elgondolkodni azon a demokráciában alapelvnek számító gondolaton, hogy lehet-e és miben, igaza a másiknak. Azt hiszi, hogy az igazságot egyedül ő ismerheti, és mind ez feljogosítja, hogy agresszióval, egyoldalúsággal álljon elő. Úgy gondolhatta, hogy a történetek másik oldalának bemutatása, csak felesleges zavart okoz a fejekben. Mert, hogy mi a frankó, azt majd ő megmondja!

Nálunk a rendszerváltás egyben a blokkosodást, a szekértáborokhoz való csatlakozást is jelentette.
Ezért bomlottak meg barátságok, estek szét családi kötelékek. Voltak, akiknél a rendszerváltás utáni pártválasztás lehetősége az érdekek képviseletén, a politikai elvi alapokon múlott, és voltak, akiket kizárólag a vélt, vagy valós sérelmek, a várható kibabrálás reménye, a megsemmisítés vágya és a megtorlás elkövetkezendő lehetősége éltetett. Ez utóbbiak nem demokráciát, hanem egy új diktatúrát dédelgetnek. Ők addig minden változást támogatnak, mindennek tapsolnak, amíg úgy érzik, hogy a zűrzavarban reményük van arra, hogy jogtalan előnyöket szerezzenek.

Azért tapsoltak, mert azt hiszik, hogy ők a gazdagodók, a javak megszerzői lesznek, és mások, a többség, a munkanélküli, a hajléktalan, a szegény, amelyik elviszi majd a balhét helyettük. Ők a cselekvések időszakában behúzták fülüket-farkukat, és a végeredményt várták. Csak a konszolidáció után emelték fel a fejüket és a hangjukat, majd a hőbörgéseiktől, sérelmeiktől lett hangos a közélet. Nagy részük úgy vélte, hogy eljött annak lehetősége, hogy elvegyék, elrabolják e hazában dolgozók értékeit, amit azok munkájukkal, - testük és eszük erejével, tehetséggel tevékenykedve- értek el a magyar demokrácia több mint két évtizedében.

Ezeknél az embereknél mindent felülír a tudás és eredményesség irigylése és a hasznosabb, sikeresebb embertárs gyűlölete. Ahhoz az emberi csoporthoz tartoznak, ahol a valódi értéket teremtő munka és a teljesítmény háttérbe szorult, csak a mítoszok, érzelmek, az egymás hergelése, az igazságtalanságok emlegetése, és a sértettség mesterséges fenntartása az összetartó, mozgósító erő. A másként élő emberi közösségek leszólása és lenézése, valamint a saját alakzataikban feltranszformálódó hisztéria, a felszabaduló és kontrolt vesztett indulat édes érzése vált ópiummá a számukra.

Ennek az írásnak az olvasója úgy is vélheti, hogy ez a történet a most kormányzó jobboldal igazát erősíti. Egy frászt!

A rendszer belső, egyetemes veszélyét elemzi!
Méghozzá történelmi alapon, mert rokonai mindenkinek vannak! - emlékezzünk Móricz Zsigmondra.
Szegénységi bizonyítványt érdemel, és a politikai vakság betegségében szenved, aki csak a másik gyengeségét látja ebben a kardinális kérdésben. Ennek a történetnek bizonyára vannak ellenkező előjellel mesélhető esetei is. Ilyenkor az emberi ész, a kreativitás, és az elképzelésekért felelősséget vállaló tenni akarás ellen indul nyílt és gyáva támadás a tehetségtelen, a másik eredményeit elorozni vágyó, parazita, hőbörgő részéről. A manapság egymással élet-halál harcba feledkezett középerők küzdelme közben, a "vigasz ágon", tör előre egy olyan szerveződés, amelyik minden eddigi haladó eredményt megkérdőjelez. Minden értéket, szabályt felrúg - és a történelemből ismerten- igen sok embert (tesz) tehet tönkre.

Ideje lenne már, minden érintetnek észrevennie, hogy a sérelmekből, hazugságból sose lesz valósághű kép. Ezek az erők és emberei lehúzzák, bemocskolják mindazt, aki a közelébe kerül. A zavaros elképzeléseiket, hóbortos fanatizmusukat még a praktikus előny érdekében sem szabadna elfogadni, mert az egész társadalomra kiterjedő mételyt terjesztenek. Mint látjuk!

Forrás: HORVÁTH GYULA blogja