Lebontható-e a jogállam jogállami eszközökkel? Megvalósítható-e az alkotmányos átmenet az alapvető emberi jogokat és a politikai versengést garantáló parlamentáris köztársaságból az alapjogszűkítő, egypárti dominanciájú autokráciába? A magyar politikai közösség a 2010-es hatalomváltás óta próbálja megválaszolni ezt a kérdést, egyértelmű eredmény nélkül.
Ha abból indulunk ki, hogy nincs jogállami út a plurális demokráciából az autoriter államba, és hogy a rendszerváltás idején a III. magyar köztársaság jogi alapjait lerakó politikusok és jogászok (a volt AB-elnök, köztársasági elnök Sólyom Lászlótól az Ellenzéki Kerekasztal alkotmány-előkészítő bizottságában a Fideszt képviselő Orbán Viktorig, a jelenlegi miniszterelnökig) jó munkát végeztek (azaz olyan alkotmányt készítettek, amely – ha a mindenkori hatalom aláveti magát az előírásainak – képes lett volna megvédeni a fennálló alkotmányos rendet, illetve magát a köztársaságot), akkor azt kell gondolnunk: csak az alkotmányos alapelveket megsértve juthattunk el a jelenlegi állapotig.
Van azonban a problémának egy másik, uniós dimenziója is: míg a korábbi alkotmányunk látszólag tökéletesen beleillett az európai alkotmányos környezetbe, a mostani alaptörvény többszörösen fennakadt az EU szűrőjén. A két megközelítés egy ponton összeér: az alkotmány másképp kezelte az alapjogokat, mint az alaptörvény, és a külföldi bírálatok (meg a belőlük fakadó konfliktusok) mind-mind az Európában példa nélkül álló „alkotmányos alapjogszűkítésre" vezethetők vissza. Amíg nem látjuk, hogyan bánt (el) az új alkotmányos berendezkedés az alapjogokkal, nem fogjuk megérteni, mi a gondja az EU-nak – láthatóan még a Fidesz európai pártcsaládjának is – az Orbán-kormány alaptörvényével.
A Magyar Köztársaság alkotmánya a rendszerváltás szülötte volt: bár a jogszabály az 1949. évi XX. törvény címet viselte, a szövegét az első szabad választásokat megelőzően az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain – az összes akkori mérvadó ellenzéki formáció, közte az MDF, az SZDSZ és a Fidesz tevékeny részvételével, Orbán Viktor személyes közreműködésével – szinte az utolsó betűig, 99 százaléknál nagyobb arányban átírták. Az 1990-es többpárti parlamenti választásokat már ennek az új, rendszerváltó alkotmánynak az előírásai alapján szervezték meg. A magyar köztársaságot független, demokratikus jogállamként megnevező 1989-es alkotmány elsősorban a pártok szabad működésének engedélyezésében, a nemzetközi jog szabályainak elismerésében, 2002-től egyes alkotmányos hatásköröknek az Európai Unió bizonyos intézményeire ruházásában, illetve – mindenekelőtt – az emberi jogok általános alkotmányos alapelvként történő rögzítésében különbözik a diktatúra alkotmányától.
Utóbbi egyébként általánosan jellemző az európai parlamentáris demokráciákra: a kontinens demokratikus államainak közös ismérve, hogy az alkotmányukba emelik a minden embert egyaránt megillető jogokat. Az alapvető emberi jogokról a törvényszöveg a következőket állította: „8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." A Magyar Köztársaságban olyan alkotmányos szisztéma működött, amelyben a jogrendszer az alapvető emberi jogok köré épül, és ezt a tényt az alkotmány a jogalkotás garanciális kritériumaként rögzítette.
Az alkotmány 8. paragrafusa szerint alapvető jogokat csak az alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozó törvényben lehet szabályozni – vagyis minden, más módon (nem törvénnyel, vagy törvényi úton, de az alapvető jog lényeges tartalmát korlátozva) megszülető szabályozás alkotmánysértő. A Magyarország Alaptörvényének nevezett jogszabály ehhez képest jelentős jogszűkítési lehetőséget tartalmaz: „I. cikk (3) Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható." A két rendelkezés között még akkor is ellentmondás feszül, ha figyelembe vesszük, hogy az alkotmányosság első számú őre, az Alkotmánybíróság mondta ki először az alapjogok korlátozhatóságát.
A régi alkotmány, illetve az abból levezetett AB-gyakorlat szerint az alapvető jogokat, illetve gyakorlásukat megállapító szabályok tartalmazhatnak korlátozásokat is (például gyülekezni csak békés céllal, fegyvertelenül lehet, kiegyenesített kaszával, kézi lőfegyverekkel nem, stb.), de az adott jog fontos tartalmát (belső magját, lényegét) még a törvényi szabályozás sem szűkítheti. A példánál maradva: a fegyveres gyülekezés tilalma nem lehetetleníti el a demonstrációkat, de egy olyan korlátozás, ami azokat csak meghatározott helyen, mondjuk egy kihalt városszéli területen tenné lehetővé, már igen. Ahogyan arra gyakorló alkotmányjogászok felhívták a figyelmünket, az érvényes alkotmányszövegből nem derült ki egyértelműen, hogy mely esetekben kerülhet sor alapvető jogok korlátozására. Az Alkotmánybíróság alakította ki azt a gyakorlatot, ami szerint a lényeges tartalmat nem érintő korlátozás más alapvető jog, vagy úgynevezett alkotmányos érdek érvényesítése miatt lehetséges, de csak arányosan (olyan mértékben, amennyire az a biztosítani kívánt másik alapvető jog/alkotmányos érdek érvényesítéséhez valóban szükségesnek mutatkozik, azon nem túlterjedően.
Jóindulatú megközelítés szerint az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése a korábbi AB-rendelkezést ismétli – a jogalkotás és a hatalomgyakorlás hétköznapjai azonban messze túlléptek az Alkotmánybíróság által felvázolt lehetőségeken. Míg a rendszerváltó alkotmány, illetve az abból levezetett két évtizedes alkotmánybírósági gyakorlat következetesen az emberi jogok tartalmi értelemben vett sérthetetlenségén alapult – a kapcsolódó jogvitákat legtöbbször arra a kérdésre korlátozva, hogy az alkotmányban szereplő egyes alapjogok milyen konkrét kötelezettségeket rónak az államra –, a kormány az alaptörvényi felhatalmazással élve, sőt azt gyakran mintegy megelőlegezve sorozatban nyúlt hozzá az alapjogok „magjához", nem fárasztva magát és a közvéleményt annak indoklásával, hogy milyen másik alkotmányos alapjog biztosítása végett van szükség a jogkorlátozásra. A magyar alkotmány az alkotmányszövegre a kétharmados többség által megváltoztatható törvényként tekint, olyan utalást azonban nem tesz, hogy a törvényhozóknak a változtatás során nem kell tartaniuk magukat az alkotmány előírásaihoz.
Ez az állítás nem egyenértékű azzal, hogy az alkotmány megváltoztathatatlan (maga a törvényszöveg is tartalmaz a módosítás lehetőségére és módjára vonatkozó szabályokat), pusztán azt rögzíti, hogy a hatályos alkotmány előírásai az alkotmánymódosítás folyamatában is érvényesek. Hogy a két megközelítés között mi a különbség, azt legjobban egy gyakorlati példa világíthatja meg: a képviselők szabadon dönthetnek arról, hogy a köztársasági elnök egy parlamenti ülésszak alatt egy, vagy mondjuk három alkalommal napolhatja-e el a parlament ülését; vagy akár arról is, hogy magát az elnököt a nép, vagy inkább a parlament válassza-e meg (ezek konkrét alkotmányos előírások). De ez a szabadság már nem terjed ki az alkotmányos alapjogok lényegi korlátozására (hiszen az utóbbihoz szembe kell fordulniuk a hatályos alkotmánnyal, az alkotmányra tett esküjükkel, illetve azzal az alkotmányi előírással, amely szerint az alkotmány előírásai mindenki számára kötelezőek). Az okfejtés egy új alkotmány (alaptörvény) elfogadására is érvényes: a képviselőknek joguk van új alkotmányt megalkotni, de ennek az új alkotmányszövegnek is összhangban kell lennie az alapjogok érvényesülését biztosító alkotmányos garanciákkal.
Ellenkező esetben alkotmányellenes törvényszöveg születik – hiszen az alkotmány rögzíti, hogy az alapjogok lényegi tartalmát még törvényben sem lehet korlátozni –, amelyet a köztársasági elnöknek az alkotmánybíróság elé kell utalnia. (Az alkotmány rendelkezéseinek betartásáért és betartatásáért a köztársasági elnököt nemcsak politikai, hanem jogi felelősség is terheli: ha államfői tisztségének gyakorlása során megsérti az alkotmányt, akár a tisztségétől is megfosztható.) Az alapvető emberi jogokat más néven az emberek elidegeníthetetlen jogainak nevezik. Az európai jogfilozófia és alkotmányos gyakorlat szerint ezek nem valamilyen jogalkotói aktussal keletkeznek, hanem minden embert minden európai országban a születésüktől fogva megilletnek – az alkotmányok csak szentesítik ezt a helyzetet. Az emberi jogokat nem az alkotmány, vagy valamely más jogszabály „adományozza", és még csak nem is azok a nemzetközi megállapodások, amelyek alapján egy-egy állam vállalja ezeknek a jogoknak a garantálását (bár ténylegesen mégis csak akkor érvényesülnek, ha alkotmányba/törvénybe iktatják a garanciáikat). A köztársasági államformájú Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép.
Emiatt senki, még a közvetett hatalomgyakorlás intézménye, a parlament sincs abban a helyzetben, hogy az emberek nevében az emberek jogairól általános érvényűen lemondjon, olyannyira, hogy ezt az alkotmány is csak rendkívüli állapot esetén, időlegesen és megfelelő garanciák mellett engedi meg. A fentiek szerint a Magyar Köztársaság alapító atyái valóban olyan alkotmányos rendet igyekeztek létrehozni, amelyben a parlament nem fogadhat el az alapvető emberi jogokat lényegesen korlátozó törvényt (és – mivel az alkotmány is törvény – nyilván az alapvető jogokat érdemben szűkítő alkotmányt sem). Ennek ellenére az alaptörvénynek nevezett jogszabály számos pontja mégis az alapjogokat érdemben szűkítő előírásokat tartalmaz....TOVÁBBI RÉSZLETEK ITT
HARGITAI MIKLÓS
FORRÁS: NOL.HU
