Csepelen, 2010-hez képest, tavaly év végére, még az államosítás előtt, közel 15 %-kal kevesebb állami támogatást kaptak a kerület általános iskolái. A fülkeforradalmi fideszes politikusok tisztességes előmenetelt, fejlődő iskolát ígértek. Nem tartották be. Sőt! Mindent centralizáltak. Mert így olcsóbb, mert ők jobban tudják, mi kell a gyereknek. Az eredmény: bizonytalanság és káosz, frusztrált, ideges, becsapott pedagógusok és síró konyhai alkalmazottak, vezetők nélküli iskolák, a változásoktól elbizonytalanodott, egyes tantárgyakat, intézkedéseket vitató, elutasító, gyermekeik jövőjéért aggódó szülők. És még nincs vége…
Az Egyesült Államok Oktatási Minisztériuma 1990-ben azt írta egy tanulmányban, hogy „Az oktatás a nemzetgazdaság ereje és a nemzetközi versenyképesség kulcsa”. Akkor a világ legnagyobb államát konzervatív elnök vezette. A finnek a 90-es évek elején súlyos gazdasági válságot éltek át. A drasztikus megszorító intézkedések alól csak az oktatás és kutatás-fejlesztés volt a kivétel. A két ágazatban 74 %-kal növelték a ráfordításokat. Az OECD 2010-es, 50 ország tapasztalatait elemző tanulmánya szerint, „minél jobb az oktatás színvonala, annál versenyképesebb egy ország gazdasága”. Egy tavalyi konferencián az Egyesült Államok demokrata párti oktatási minisztere meg, olvasom a 168 óra múlt heti számában, úgy fogalmazott, hogy „a válságból kivezető út a tantermekből indul.” De nemcsak az USÁ-ban értenek egyet évtizedek óta ebben az alapelvben a szembenálló politikai erők. A világ valamennyi fejlődő állama ezt vallja. A hozzáértő közgazdászok, akik már pár száz éve ezt hirdetik, azt is megfogalmazták, hogy a fejlett országok II. világháború utáni fejlődése elsősorban az oktatásba befektetett billiárdoknak köszönhető.
Mi, magyarok, évek óta, egy teljesen ellentétes folyamat, szenvedő részesei vagyunk. Az előző kormánnyal sem értettem mindenben egyet ebben a témában, de az Orbán-kormány rátett egy lapáttal. Hatalmának három éve alatt, az unortodox gazdaságpolitika jegyében, meghazudtolva korábbi ígéreteit, tízmilliárdokat vont ki az oktatásból. Például: 2010-ben 186 milliárd volt a magyar felsőoktatás állami támogatása, 2013-ban már csak 123 milliárd. Radikálisan csökkentették az államilag finanszírozott férőhelyek számát. A közoktatásban az önkormányzati közoktatási feladatokhoz kapcsolódó hozzájárulásokat és támogatásokat 2012-ben, 36,6 milliárd forinttal „meghúzták”. Csepelen, 2010-hez képest, tavaly év végére, még az államosítás előtt, közel 15 %-kal kevesebb állami támogatást kaptak a kerület általános iskolái. Pedagógus életpálya modellt, tisztességes előmenetelt, komoly béremelést, fejlődő iskolát ígértek. Nem tartották be. Sőt. Mindent centralizáltak. Mert így olcsóbb, mert ők jobban tudják, mi kell a gyereknek. Az eredmény bizonytalanság és káosz, frusztrált, ideges, becsapott pedagógusok, helyenként már „síró konyhai alkalmazottak”, vezetők nélküli iskolák, a változásoktól elbizonytalanodott, egyes tantárgyakat, intézkedéseket vitató, elutasító, gyermekeik jövőjéért aggódó szülők. És még nincs vége.
Közben a pedagógus szakszervezetek megosztottak. A diákság szervezetei szintén. Megosztottságuk jól jön a kormánynak. Tett és tesz is még érte. A tanítók, tanárok meg féltik, jogosan, saját egzisztenciájukat, családjaikat, gyerekeik jövőjét. Közöttünk is egyre kevesebben hisznek már, egyre többen mondják, hogy csalódtak, hogy soha többet nem szavaznak rájuk. Azonban még csend van a tanárikban. Csend! Ha ezek kirúgnak az iskolából, nem tudnék elhelyezkedni – hallom ismerősömtől. Úgy tudjuk, egy-egy önkormányzati nagy rendezvény előtt, az igazgatóknak össze kell írni a tantestületből részt venni szándékozók névsorát, a közmeghallgatásokra, fórumokra, ünnepi rendezvényekre vezénylik az iskolákat, vezetőket, gyerekeket. Eközben a közmédiumokban folyik a sikerpropaganda, százmilliókat költenek a „szociális konzultáció”-nak álcázott Kubatov-lista gyarapítása érdekében írt kormányfői levelekre, de a helyi álkonzultációk is milliókat visznek el. A stadionok építésére bezzeg azonnal „megtalálják” a 100 milliárdot – mondják, már nemcsak a pedagógusok. Az oktatási rendszert is felforgató fülkeforradalmárok meg, élükön a Kedves Vezetővel, az érintetteket, a többszázezres pedagógus társadalmat magára hagyva, elindították a rezsiharcot, majd a „rezsiháborút”. Zajlanak a háborúra mozgósító, a vakbuzgó híveket tömörítő kis- és nagygyűlések. Nem az oktatásért, ezen keresztül a jövőért. Nem. A következő évi választások megnyeréséért.
Végül, a kormány oktatáspolitikájának lényegéről, Vekerdy Tamás egyik gondolata jutott eszembe. A sokunk által tisztelt szakember a következőket írta: „Ha az állam – vagy a párt vagy bármely más kollektivum –, tudja, tudni véli, hogy milyen alattvalókat akar a maga számára „faragni” az iskolai „gyerekanyagból”, akkor mindent el fog követni, hogy korlátozza a tanszabadságot, illetve, hogy egyáltalán ne hagyja érvényesülni (miközben esetleg szép frázisokat mond a tanulás és a tanítás szabadságáról).” Ez folyik napjainkban. A hatalmon lévőknek, céljaik megvalósításához pénz, paripa, fegyver is rendelkezésükre áll. Talán még csatát is nyernek vele. Egy háborúhoz azonban, szerintem több kell. Mert, ahogy a Star Wars egyik darabjában hallottam, „minden háború alapja a megtévesztés”. Ma már többségben vannak, akiknek elegük van a megtévesztésekből, a hazugságokból, a fülkeforradalomból, a rezsiharcból. Rezsiháborút sem akarnak. Békében, szabadon akarják élni, megélni életüket. Hogy tanítsák, taníthassák gyermekeiket.
V O X
