Hogy miért nem mentem aznap óvodába, máig nem tudom. 57 éve mindenesetre estére az ablakban álltam a Nagymező utca 45. első emeletének franciaerkélyén, néztem a teherautón fáklyát tartó lelkesülteket, és sírtam. Nagytesóim örömtáncot jártak.
Már délelőtt rossz előérzetem volt, amikor anyánk hazatelefonált: ne menjenek zongoraórára nővéreim, furulyára a bátyám. Hajtottam tovább a bőrszíjat a varrógép kerekén nagyanyám lábánál a földön ülve, és ízlelgettem anyánk ritka utasításának tartalmát. Forgott a Singer, egyre gyorsabban billegett oda-vissza, oda-vissza a lábpedál. Ritmikusan számoltam hozzá: tíz-húsz-harminc-negyven-ötven-hatvan-hetven-nyolcvan-kilencven-száz-száztíz-százhúsz-százharminc-száznegyven-százötven-százhatvan-százhetven-száznyolcvan-százkilencven-kétszááááááz...
Ekkor nagyanyám megnyomta a géptű feletti lámpa gombját, és kiment a konyhába az ebédet befejezni. Ültem még egy darabig a földön, kuckós volt ez a hely, szerettem, akkor is megóvott mindentől, ha nem volt rá szükség. A nagyok – öt év volt négyünk között mindössze – suliban voltak. Forradalmi tesómagány, nagy családban a legkisebbnek ritkaság. 1945–50 között megszülettünk, a SAS behívó elől házasodtak gyorsan a gyerekkori szerelmesek – mire én is megszülettem, két éve fejezte be ifjú apánk az orvosi egyetemet. Ketten együtt voltak 56 évesek...
Hirtelen a máskor csöndes, csak a troli halk suhanásától időről időre megélénkülő utcánkat új zaj töltötte meg. Majd megölt a kíváncsiság. Meg kellett néznem, mi az, felléptem a keskeny kilépőre, kihajoltam a fekete vasrácson. Szemem sarkában láttam, hogy ovistársam, aki tesóim szerint szerelmes volt belém, és nekem nem tetszett, balra átellenben áll az erkélyen, egyedül vár, ahogy szokott.
A Bajcsy-Zsilinszky útról jobbról jött a moraj. Minden idegszálammal jobbra figyeltem, emberfolyamot láttam a széles úton. Elmúltam öt, közelebb a hathoz, ilyet még nem láttam. Széles sorokban hömpölygött a tömeg, elözönlötték a 49-es villamos megállóját is, ahol anyám lépett fel reggelente a villamosra sietősen, miután a sarkon elváltunk, s a hátra lévő néhány métert már egyedül tettem meg, az üvegkalickájából hadonászó rendőr háta mögött átslisszolva a rövid zebrán bajcsys ovimba.
Utána csak arra emlékszem, hogy szavalom a Talpra magyart a pincében, a ház színjátszói kara legkisebbjeként, énekelnek, bújnak, szervezkednek, leleményeskednek a nagyok, s ávós felső szomszédunk megmenti kenyérért induló anyánk életét. S hogy esténként nagyon erősen szorítjuk a spalettát az ablakhoz, míg anya telefonál interurbán, órákat várva arra, hogy kapcsolják Prágát, ahová előző nap utazott ki valamilyen orvoskutatói konferenciára apánk. Ketten nyomtuk a spalettát, ketten a néprádió híreire tapasztottuk fülünket. Alig értettem valamit. Mígnem kétségbeejtő jajkiáltás nem érkezett. Csapataink harcban állnak...
Tankot akkor láttam először, amikor nem tudom hány nappal később feljöttünk mákos tésztát enni az óvóhelyről. A Nagymező utcán dübörögtek végig. Újra az ablakra tapadtam. Ferdén ült a tank ülésén a halott kiskatona, átvérzett a kötés a fején, lába mereven, negyvenöt fokban mutatott az ég felé – testvéreim mondták, hogy halott. A Kossuth tér felől érkezett, de hogy merre tartott, nem tudták. Mozgásban lévő tankot azóta egyszer láttam, hét éve. Halottat többet. Éppen harminchárom évre rá könnyeztem október 23. miatt legközelebb, szülés előtti nagy pocakkal néztem a tévében, ahogy kitűzik a Parlamentre a III. Magyar Köztársaság zászlaját. Éljen a köztársaság! – kiáltottam, Vive la Republique!
2013. október 23-án katonák gyűrűjében láttam hadat üzenni a békemenet sztárját. Magyarország miniszterelnökét. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Nem sírok, nem könnyezem, nézek ki a lyukon magam elé.
Ferenczi Krisztina
Forrás:
Népszabadság
