Olyan szörnyű volt ez az év, hogy a következő csak jobb lehet - Ezt írták a magyar újságok száz éve, 1913 szilveszterén…
„Szilveszterrel együtt kísértet jelenik meg: az új választás réme. Kezükben van egy úgynevezett törvény, egy választójogi reform. Maguk hozták, maguk csinálták, tele tüzdelték ezer gonosz szándékú kikötéssel, s mégis rettegnek, joggal, mert „az ország felháborodása és dühe szét fogja tépni e választási törvény minden bilincsét s elsöpri őket. Nem söpörte. A választásokat söpörte el a világháború. És az országot. Melyben 1913 végén még szinte minden írástudó és olvasni tudó rettegte a háborút, pár hónappal később pedig – egy megvetett, ’népidegen törpe minoritás’ elhanyagolható kivételével – a nemzeti együttérzés eufóriájában lelkesedett érte.” Írja Összeomlás, összébb omlás, legösszébb omlás című cikkében Révész Sándor
Olyan szörnyű volt ez az év, hogy a következő csak jobb lehet. Írták az évbúcsúztató publicisták. És akkor jött a világháború. Az a száz évvel ezelőtti évvég volt a „történelmi” Magyarország utolsó békeévének a vége.
Pesszimizmust diktált az ész, optimizmust a lelki szükséglet és az ünnepi obligó. Így vagy úgy, de mindenkit fogva tartott a szorongás, hogy a béke is, a status quo is fönntarthatatlan. Alattunk, a Balkánon egyik háború kergette a másikat, Európában mindenki veszettül fegyverkezett, és háborúra készült. Magyarországon a gazdasági válság egyre mélyült. A politikai élet egyre jobban elvadult. A komoly választójogi, demokratizáló reformok esélye elszállt. A kormány szétdúlta a parlamentet, Tisza István kiverette belőle az ellenzéket, sportot űzött a házszabály felrúgásából.
Egyre erőszakosabban és gátlástalanabbul kormányozták az egyre rosszabbul élő országot. Egyre-másra dolgozták ki a szabadságjogokat korlátozó rendelkezéseket. A sztrájkjogot, a gyülekezési jogot, a sajtószabadságot. Az ellenzék folyvást össze akart fogni, de az istennek sem sikerült néki. Lukács László miniszterelnök rágalmazásért beperelte Désy Zoltán ellenzéki képviselőt, aki azt állította, hogy ő a legnagyobb panamista, s pártja, a Nemzeti Munkapárt (mert a nagybirtokosok, nagytőkések és nagyhivatalnokok nagy hatalmú pártja bizony eltökélten a munka pártján állt) lopott pénzből nyerte meg az 1910-es választásokat.
És kiderült, hogy valóban. Lukács még pénzügyminiszterként lapátolta át a koronamilliókat a Magyar Bankból a Munkapártba, mely abból finanszírozta a választási győzelmét. Lukács a pervesztés után lemondott, s a lopott pénzből szerzett mandátumokkal gróf Tisza István vezette tovább az országot. A szakadékba.
Viszálykodás és félrevetés
Volt ennek a Tisza grófnak egy jó embere, Rákosi Jenő, annak pedig egy jó újságja, a Budapesti Hírlap. Ennek szilveszteri számában a címlapon legfelül a legfontosabb közlemény: gyorsan intézkedjen a kedves olvasó az előfizetése megújításáról, „hogy a lap szétküldése késedelmet ne szenvedjen”. (A Pesti Naplóban is ugyanezen főhelyen riadóztatják ugyanígy a kedves előfizetőt.) Rögvest ezután következik a második legfontosabb közlemény, a Bucsuztató című évbúcsúztató vezércikk. Mely nem viseli ugyan Rákosi Jenő nevét, de viseli stílusát és gondolatait.
„Az idő kapujában áll Janus bifrons és kettős homlokával a múltba és a jövőbe tekint. (...) Ha egy pillanatra megállapodik ezen a küszöbön és visszanéz az ezerkilencszáztizenháromra, sok gyönyörűsége aligha telhetik az eléje táruló látványban. Talán az elkövetkezőnek reménysége vidámabb kedvre bírja az ősi Istent. (...) Európa két véres háborút látott az örökös viharfészekben és maga is közel volt hozzá, hogy lángba boruljon.” Bizony félő, hogy a leszorított bolgárok „megrázzák odalenn a Balkán vulkanikus talaját és szörnyű háborúság forgatagába ragadja az egész Európát.” Európa szörnyű válság lidércnyomásában él. Ez maga alá temeti a kereskedőket, az iparosokat, a kisebb gyárakat és bankokat, s a romok fölött ülnek „gondosan összeszorított marokkal a nagybankok mindenható vezérei”. Ilyen körülmények között „hitelünk és becsületünk reparálásának nemzetmentő munkája mind egyet követel: az erők egyesítését, a viszálykodás félrevetését...
És ehelyett folytatjuk az ősmagyar taktikát, egymás gyalázását, a belső meghasonlás kiélezését.” No de „elég is a keserű szemléből. Könnyű szívvel, megenyhülten, a fölszabadulás érzésével búcsúzunk el ezerkilencszáztizenháromtól. És reménykedve fordulunk az utódja felé.” Pár oldallal később beszámolnak a lap „közszeretett” főszerkesztőjének az Országos Magyar Iskolaegyesületben tartott „hatalmas sikerű” beszédéről, melyben ugyancsak az áll a mondandó középpontjában, hogy miközben vállvetve kellene küzdenünk a nemzet javáért „a fölött folyik a vita országszerte, hogy ki vezesse az uralmat”.
„Nagyon kedvesek, hogy ezen az alapon békülnének” – jegyzi meg a legkevésbé sem kormánypárti Pesti Napló karácsonyi publicistája. Mármint azon az alapon, hogy ők uralkodnak, az ellenzék pedig „nagyon szelíd és jóságos kritikusuk” lesz a parlamentben, de még jobb, ha azon kívül. A lap megnyugtatja olvasóit: nincs béke, az ellenzék az új évben újult erővel veszi majd fel a harcot. Az év hátralévő perceire viszont nem ajánlhatnak az olvasónak jobbat, mint „egy pillanatra elfelejteni a gondokat, elfelejteni, hogy a nagy összeomlás már nem késhet sokáig”.
Ugyanezen lap névtelen szilveszteri vezércikke szerint viszont ennél összébb omolni már nem is lehet: „Sötét, hideg és átkozott volt ez az év, s a csapások úgy követték egymást, úgy zuhogtak, úgy robbantak sorra, hogy a puszta babona szerint is most már rosszabb nem következhet. (...) A múlt elpusztított mindent, ami elpusztítható... nincs több zsákmány, nincs legázolni való vetés és felperzselendő hajlék többé! Mihez kezdhet ezután a rendszer, mely gázolásból és gyújtogatásból él?”
A szintén ellenzéki Magyar Hírlap Buday Barna jegyezte karácsonyi vezércikke is ugyanúgy vélekedik a széthúzás „ősmagyar taktikájáról”, mint a fentebb idézett kormánypárti Budapesti Hírlap, de ettől még nem csinál kedvet a kormányvezérelt nemzeti együttműködéshez. Sőt. „A magyarok mindig verekedtek, egyszer a törökkel, egyszer a némettel, legtöbbször egymással, mert ehhez értenek a legjobban. (...) Mi lelkünk minden keserűségével a mai politikai rendszert tesszük felelőssé. Bűne onnan ered, hogy a fejlődés elfojthatatlan vágyával szemben akart érvényesülni.”
És persze Ady Endréből is ez az elfojthatatlan vágy hozza ki a prófétát a Nyugat év végi számában: „Magyarországot csak az teheti tönkre, aki megteremtette: a magyarság. Ha nem tesz magáért, megújulásáért, az új világhoz való hozzáfejlődéséért semmit, akkor igazán elbukik, s vele bukik Magyarország – igaz, hogy az osztrák-magyar monarchia is. (...) a magyar elmaradt saját élete szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utólérje jövőjét.”
Ezen karácsonyra új folyóiratot kapott a haladár értelmiség új nemzedéke. Az Új Nemzedéket, mely a radikálisokat és a függetlenségieket igyekezett egy platformra terelni. Ebben kértek újévi jövendölést az ellenzéki pártvezérektől. A szociáldemokrata Garami Ernőtől ezt kapták: „Szent István korában csak úgy maradhatott meg Európában az itt idegen Magyarország, hogy átvette Nyugat-Európa egész államéletét és szervezetét, s a mint akkor is az volt a kérdés: vagy elvérezni vagy áthasonulni – azonképpen rövidesen ez lesz a kérdés: vagy demokratizálódni vagy szétmorzsolódni.”
Üldözés objektuma
A Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap egy lap volt egykoron. A kormánypárti Pesti Hírlap ellen még Tisza Kálmán idejében föllázadt a szerkesztőség java, Rákosi Jenővel az élén, amikor a tulajdonos nem engedett megjelentetni egy kevésbé kormánypárti cikket. Ezen ellenzéki kiválók alapították a Budapesti Hírlapot. Idővel azután a kormánypárti Pesti lett ellenzéki, az ellenzéki Budapesti pedig kormánypárti. Lényegében ugyanahhoz az időközben elöregedett politikai irányhoz képest. A Pesti Hírlap ingyennaptárral kedveskedett előfizetőinek „az 1914. közönséges évre”. Volt ebben a tömérdek hirdetés mellett bőven szépirodalom (Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szini Gyula stb.) és sok-sok kép. Többek között a búcsúzó esztendő újdonságáról, a Parlamenti Őrségről.
„A hírhedett június 4-iki ülés óta fegyveres erővel próbálják megrendszabályozni az ellenzéket. Ezekbe a rendszabályokba külön törvénnyel beillesztették a parlamenti őrséget, mely katonai szervezettel és fegyelem alatt működik. Hogy ebből milyen bonyodalmak keletkeztek, minden újságolvasó ember tudja. S itt voltaképpen csak azért mutatjuk be a parancsnok és a legénység képeit, mert nem lehet tudni, hogy rövid idő múlva marad-e egyéb az egész új intézményből, mint ezek a képek.” Ama hírhedett ülés még 1912-ben volt. Tisza István házelnök ekkor és még több ízben karhatalommal verette ki a Parlamentből az ellenzéket. Erre a feladatra hoztak létre azután külön testületet. Ennek utódja Kövér László idén fölállt alakulata,mely ezen száz évvel ezelőtti őrséget tekinti példamutató elődjének.
A honlapjukon ez áll: „Az Országgyűlési Őrség egy nemes történelmi hagyományokra épülő fegyveres szervezet. Elődje, az éppen 100 esztendeje alakult Képviselőházi Őrség, amely az 1912. december 28-i eskütételt követően 1913. májusától egészen 1945-ig, a világháború végéig, a karhatalmi feladatokat látta el a parlamentben és ez idő alatt kivívta a politika, oldalaktól független elismerését.”
A Naptárban olvasható politikai évösszefoglaló szerint a világ nem tanult sem a háborúkból, sem a válságból. A heves fegyverkezés és „katonai organizáció” szerte Európában „azt a kis reményt is eloltják, hogy legalább huzamosabb időn belül a háború rémségei nem jelentkeznek”. Ami pedig a hazai politikát illeti: „Az elsikkasztott állami pénzekből Tisza István kapott egy pártot... s kapott hozzá ágyúkat, szuronyokat, csendőröket, hogy megteremtse azt a rendet, mely Bécs malmára a magyar vizek árját felszabadítja. Tisza dalolt, énekelt, szavalt egész éven át, ebből állott a magyar politika.”
A lap sérelmeiről is szó esik: „A Pesti Hírlap, melyet már a Lukács-kormány a pályaudvarok területéről kitiltott, állandó üldözés objektumául szolgált az új kormánynak is, s rövid idő alatt háromszor koboztatta el.” A Pesti Napló is magának követelte az első számú üldözött jogát: „Soha Magyarországon a kormány annyira nem üldözött lapot, mint ahogyan a hatalom mai urai rosszindulatuknak és gyűlölködésüknek egész fanatizmusával a Pesti Naplót üldözik.” Nagyjából a Naplóval is az történt, ami a Hírlappal, de még a „tőle függő” előfizetőket is „presszionálta” a hatalom, hogy ne ezt a lapot járassák. A Napló pedig biztatja az olvasókat, hogy csak azért is álljanak a Pesti Napló mellé, álljanak be „az új kultur-Magyarországnak az előljáró seregébe”. (Tegyük hozzá: igazából mindkét Pesti esélytelen volt az üldözöttségi versenyben a Népszavával szemben.)
A siker titka
„A korrupczionisták nagy sikereinek titka, hogy az ország előtt kisebb rossznak tűnnek fel” – vélekedett a Magyar Hírlapban a magyar ellenzék feladatairól értekező Sternberg Adalbert gróf. Az új Új Nemzedék beköszöntő vezércikke szerint „ma nem érdemes többé legális üzletkötésre törekedni, s így lett a politikai hatalommal együtt űzött titkos visszaélések útján megszerzett illegális üzlet az egyedül és igazán kifizetődő.” A Magyar Hírlap reménysugarat vél fölfedezni a korrupció nagy magyar éjszakájában: „E szerencsétlen esztendő utolsó napjára esik a győzelem egy sugára, mely reményt keltően világít át a következő évre. Jeszenszky Sándor távozása a közélet tisztaságáért küzdők és a lelkek megosztása ellen harcolók győzelme. Az ellenzék sikere.”
Jeszenszky Sándor miniszterelnökségi államtitkárban, „valóságos belső titkos tanácsosban” vélték fölfedezni a kulisszák mögött machináló, a szálakat mozgató „mefisztói szellemet”, mely a „titkos visszaéléseket” organizálja. Ő volt 1910-ben a Nemzeti Munkapárt főkortese, ő volt az, aki nem jelenhetett meg a bíróság előtt a Lukács–Désy-perben, mert nem mentették fel a titoktartási kötelezettség alól, s így kénytelen volt magában tartani a kormánypárt titkait.
A Pesti Napló megtudta, hogy egy kormánypárti képviselő lesz a Szabadalmi Hivatal új elnöke. „A kormánytól már megszoktuk, hogy állások osztogatásával jutalmaz és büntet, jól ért ahhoz, mint ültesse be híveit zsíros hivatalokba és stallumokba.” A Napló szerint fölháborító és mélységesen erkölcstelen, hogy egy „speciális képzettséget igénylő... fontos állásba” betesznek egy vidéki ügyvédet, aki „mindenhez a világon jobban ért, mint a szabadalmakhoz. Tisza megteremtette a szürke és jelentéktelen emberek eldorádóját.”
Söprés
Amint megalakult júniusban a Tisza-kormány, és közeledett a választások tervezett időpontja, az ellenzék egyesítette erőit. De csak részben. A két parlamenti függetlenségi párt meg néhány független képviselő Andrássy Gyula gróf vezérlete alatt. Ignotus a Nyugatban komolytalannak véli a függetlenségiek irreális programpontjait, például a monarchia perszonálunióvá való átalakításának követelését, de a radikálisokat is leteremti, amiért nem tudnak szót érteni Andrássyékkal, s nem érik be az általa képviselt mérsékelt választójogi reformmal: „az egész függetlenségi komédiát mintha egyenesen az abszolutizmus rendelné meg, hogy lehetetlenné tegyen minden komolyságot, minden erőt, minden parlamentarizmust, alkotmányosságot, politikai életet. (...)
S az ellenzékiségnek emberöltők óta legcsúfosabb helyzetében őrültségre vagy komédiára építeni az ellenzékiséget, olyan árulás, ami még a mi töröknevelésű rabszolgaközéletünkben is páratlan.” A polgári radikálisok meg mintha a „szándékos kormányképtelenség” állapotában tartanák magukat. „A mohó sietség, mellyel a függetlenségi fúzió elébe ugrott a nagy ellenzéki fúziónak, tönkretette úgy a választójog dolgát, mint az ellenzékét, s utólag igazolja Tisza Istvánt.” A Pesti Hírlap Naptárának évösszefoglalója emlékeztet rá, hogy Andrássy sem így akarta. Ő „már az év elején szükségesnek tartotta az ellenzéki pártok tömörülését (...) s kijelentette, hogy ő nem ezt a pártalakulást gondolta, mivel ez nem vezethet a mostani rendszer megbuktatására.” (A polgári radikálisok végül sok vívódás után 1914 júniusában alakították meg a pártjukat, de hiába akartak összefogni a szociáldemokratákkal és a történelmi pártokkal, mindenki ellenségesen fogadta őket.)
A Pesti Napló szilveszteri jóscikke optimistább Andrássynál: „Szilveszterrel együtt kísértet jelenik meg: az új választás réme. Kezükben van egy úgynevezett törvény, egy választójogi reform. Maguk hozták, maguk csinálták, tele tüzdelték ezer gonosz szándékú kikötéssel”, s mégis rettegnek, joggal, mert „az ország felháborodása és dühe szét fogja tépni e választási törvény minden bilincsét s elsöpri őket.” Nem söpörte. A választásokat söpörte el a világháború. És az országot. Melyben 1913 végén még szinte minden írástudó és olvasni tudó rettegte a háborút, pár hónappal később pedig – egy megvetett, „népidegen törpe minoritás” elhanyagolható kivételével – a nemzeti együttérzés eufóriájában lelkesedett érte. Soha nem tapasztalt a világ olyan heves és általános lelkesedést háborúért, mint 1914 nyarán. Szerte Európában.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Forrás: Népszabadság
