Képzeljük el, hogy megbetegszik a kislányunk.
Képzeljük el, hogy hat hónapos. Képzeljük el, hogy kúszik fel a láza, már a hőmérő negyvenegyes rovátkájánál jár, és képzeljük el, hogy mi hiába hívjuk az ügyeletes orvost, mert ő azt mondja: folytassuk csak tovább a házi lázcsillapítást.
Képzeljük el, hogy ekkor kétségbeesésünkben éjszaka autóba ülünk, és az irtózatos állapotban lévő utakon beutazunk a városba, mert falusiként él bennünk a remény, hogy a városban, ahol ott van a kórház, majd meggyógyítják a gyermekünket, életünk értelmét.
És akkor képzeljük el, hogy még a rendelőig sem jutunk el, mert a nővér széttárja a karját azzal, hogy ajjaj, nincs beutalónk, anélkül meg a hivatalos protokoll szerint ők nem fogadhatnak, és ha megtennék, akkor gondban lennének a tébé-finanszírozással.
Képzeljük, képzeljük csak el, hogy ekkor pánikba esünk, rohanunk tovább az ügyeletre, ahol aztán kissé emelt hangon közlik velünk, hogy nem, nem ide kellett volna jönnünk, elvégre nem ehhez a körzethez tartozunk, tán még fegyelmi is indul, amiért „idegen” gyereket fogadtak.
Képzeljük el, hogy nagy kegyesen mégiscsak ránéznek a gyerekre, és benyomnak neki egy lázcsillapító injekciót.
Képzeljük el, hogy hazamegyünk, de tovább romlik a helyzet. Másnap délelőtt aztán kórházba utalják a gyereket, de mire szakértő kezekbe kerülhetne, meghal.
Most aztán képzeljük el, hogy cigányok vagyunk.
Megvan?
Akkor kicsit várjunk.
Most pedig képzeljük el, hogy mi vagyunk a hevesi vagy az egri orvosi ügyelet vezetője, és a mi hat hónapos kislányunknak kúszik éjjel negyvenegy fokig a láza.
