Ma, amikor az emlékezetpolitika nemcsak tudományos konferenciák témája, hanem a médiában is közkedvelt kifejezés, különös, hogy viszonylag kevés a kelet-európai kitekintés, noha az államszocializmus közös öröksége a régiónak. Bár a Honecker-rendszer messze az egyik legszigorúbb - ha nem a legostobább - diktatúra volt a régióban, a kelet-németekkel igen intenzívek voltak a magyar kapcsolatok: már az 1960-as évek végén elindult egy, az NDK-ba irányuló vendégmunkás-program.

Bármilyen furcsa, de sokaknak ez akkor olyan lehetőséget jelentett, mint később egy nyugat-európai vagy amerikai ösztöndíj. 

Érdekes, hogy e kapcsolatok ellenére a kelet-német szál ma már mintha belekerült volna abba a szocialista "örökségbe", amelyre nem szívesen emlékezünk. Pedig egy friss párhuzam is vonható: miközben a németeket szokás állandó példaképül állítani a múlt feldolgozása terén elért eredményeikért, a nemzeti önismeret mélyebb feltárásáért, sokan érzik úgy, hogy a hivatalból diktált emlékezet több ponton eltér a saját életsorsoktól. 2014 januárjában a keletnémet vegyipar egykori fellegvárában, Halléban egy interjús kutatáshoz kerestem egykori kelet-német munkásokat. Az annak idején 300 ezres város a rendszerváltás óta kereken 100 ezer főt veszített lakosságából. A helyi lapban megjelent "Ki emlékezik?" című cikk nyomán számos jelentkező vállalata az interjút, adta nevét a kutatáshoz. Közülük sokan úgy érezték, hogy az NDK története nem lezárt, hogy nekik is igényük van hozzátenni az egészhez a saját történetüket. A megszólalók személyes életsorsa nagyon különbözött egymástól, akadt közöttük a rendszer egykori ellenzéke, aki ma sikeres vállalkozó, kommunista bányamérnök, aki elmondása szerint a végsőkig segített életben tartani a rendszert. A beszélgetések legnagyobb tanulsága az volt, hogy szemben azzal a gyakran hangoztatott nézettel, miszerint a "többséget már nem érdekli a múlt", az embereknek van igényük egy saját múltértelmezés kialakítására. Valójában sokan akarnak emlékezni - ha meghallgatják őket. Kivétel nélkül mindegyik interjúalanyom azt mondta, hogy a szocializmus idején sokkal erősebb volt a szolidaritás és jóval intenzívebb a közösségi élet, mint az új, kapitalista rendszerben.

És ez az, amit a Nyugat általában nem kíván elismerni. A létezett szocializmus kriminalizálásával, a rengeteg leleplező írással jól körvonalazható az az ideológiai cél, az a szándék, hogy elleplezzték: a rendszer, még ha torz formában is, de mégiscsak alternatívát kívánt nyújtani a kapitalizmussal szemben. Tanulságos az egyik interjúalanyom véleménye: "Mi lettünk az új tartományok, Németország Szicíliája, a volt Nyugat-Németország szegényháza. Munkanélküliség, pénztelenség, szociális problémák halmazában élünk, pedig ezek ismeretlenek voltak az NDK idején. Nem akarjuk vissza az NDK-t, de azt szeretnénk, hogy a nyugat-németek ismerjék el a mi történelmünket, az életünket, a munkánkat, a teljesítményünket és az értékeinket. Ezt azonban ők megtagadják."

Magyarországon legalább olyan ellentmondások övezik mindmáig a Kádár-korszakot, mint a kelet-német szocialista rendszert, holott nem véletlenül érdemeltük ki az összehasonlításban a legvidámabb barakk minősítést. A politikai baloldal ebben is legalább olyan szemérmes, mint abban, hogy az emberek nem is akarnak emlékezni, vagy pedig ráhagyják az emlékezetpolitikát a történészekre. Sokan a politikai baloldalon természetesnek veszik, hogy ma a Kádár-korszakra emlékezni kínos, de legalábbis privát dolog.

Nehéz úgy öntudatosnak lenni, hogy az a múlt, ahol pedig születtek teljesítmények és voltak értékek, senkit nem érdekel, és sokszor még az a közeg is hiányzik, ahol az emlékeket meg lehet osztani.

Bartha Eszter szociológus

Forrás: Népszava