"...A düh, az akarat hogy lerántsa a bűnökről a leplet, segített a túlélésben. A bűnökről, amiket leírtak, manapság már nagyon sokat lehet tudni; borzalmuk soha nem évül el. Az ellenállás, amiről szintén írnak, egyre aktuálisabb lesz....Az állami politika ellen, amely a demokrácia felszámolására tör, ugyanarra az ellenállásra van szükség,  a szolidaritásra....

...A társadalmi túlélést és ellenállást is a szolidaritás teremtheti csak meg...Szolidaritás nélkül nem lehet újraépíteni a demokráciát. És semmilyen valós haza nem létezhet demokrácia nélkül...." 

Részletek:

A második világháború legsötétebb és legreménytelenebb éveiben, amikor úgy tűnt, hogy örökre vége a demokráciának, amikor szinte biztosra lehetett venni, hogy az ellenállók mind a táborok gyötrelmei között pusztulnak el, mégis voltak emberek, akik borzalmas körülmények között is, reménykedve a túlélésben, egyben készen arra, hogy vállalják a halált, készültek rá, hogy ha egyszer lehetséges lesz, emlékezzenek és írjanak.

Köztük Jorge Semprún és Germaine Tillion; Semprún Buchenwald, Tillion Ravensbrück foglya volt. Egyik sem volt zsidó. A francia ellenállás résztvevői voltak. Ellenállók, akik tisztában voltak azzal, hogy ha bele kell is pusztulni, az ellenállás morális kötelesség. A legtöbben valóban belepusztultak. Ők azonban nemcsak túlélték, hanem emlékeztek és írtak.

Mindketten megfogalmazták, hogy bár a túlélés elsősorban a szerencse műve volt, azért akarták túlélni a tábort, hogy írjanak róla. Ahogy Tillion fogalmazta: a düh, az akarat hogy lerántsa a bűnökről a leplet, segítette a túlélésben. A bűnökről, amiket leírtak, manapság már nagyon sokat lehet tudni; borzalmuk soha nem évül el. Az ellenállás, amiről szintén írnak, egyre aktuálisabb lesz.

Semprún regényes formában megírt A nagy utazás című könyvében beszél az állig felfegyverzett SS-katona félelméről szemben egy egyszerű, fegyvertelen asszonnyal. A nő az elfogott, egy francia városon át hajtott ellenállókkal szolidaritást vállalva megy mellettük a járdán. Mi olyan félelmetes ebben? Az, hogy kifejezi: az emberek nem vetik alá magukat az önkényuralomnak.

A félelem mögött a felismerés bujkál, hogy az az állam, amely a demokrácia helyett az erőre alapoz, a saját vesztét építi. Az erő erőszakba csap át, és nem véletlenül. A diktátorok félelme irányítja az egyre fokozódó terror belső logikáját. A demokrácia lényegéhez tartozik annak elismerése, hogy sokféle ember létezik, és mindegyiknek egyforma joga van a boldoguláshoz. Az autokratikus és diktatórikus rendszerek egyneműsíteni akarnak, csak egyfajta modellt ismernek el, aki abba nem fér bele, ráadásul aki nyíltan ki is fejezi ellenállását, az ellenség. Ezért lehetetlen autokratikus rendszer elnyomás nélkül.

Magyarország ezt az utat egyszer már végigjárta. Nem véletlenül fulladt rablásba, vérengzésbe és az ország tragédiájába a keresztény nemzeti kurzus, az államilag táplált diszkrimináció és gyűlölet, az elképzelés, hogy meghatározható a magyarság lényege, egységes pártba szervezhető minden valódi magyar, ellenség mindenki, aki nem hajlandó ebbe beilleszkedni. Akik azt képzelik, fel lehet ébredni Csipkerózsikaként a százéves álomból és újra lejátszani az eseményeket más végeredménnyel, újabb tragédiát készítenek elő.

Európa egésze kipróbálta, meddig vezethet a diktatúra és elnyomás. A második világháború megmutatta, hogy az ember lényegéhez tartozik a gonoszság éppúgy, mint a jóság; hogy az embertelenség nagyon is emberi. Ugyanakkor a legmélyebb emberi gonoszság története tanulságokkal is szolgál mindenkinek, aki komolyan veszi a demokráciát. A táborokban az embertelenség elleni egyetlen fegyver a rabok szolidaritása volt. Ahogy Germaine Tillion fogalmazta: a gyilkosok jól szervezett láncolatával szemben a kölcsönös segítségnyújtás láthatatlan lánca állt; ez túlment a nemzeti csoportokon, és ennek révén terjedtek a megfigyelések, a következtetések és a barátság. Baráti odafigyelés nélkül pedig csak a kétségbeesés maradt; azaz a halál. Ott sem értette meg ezt mindenki; de akik igen, azok képesek voltak a legnagyobb gonoszság közepette életeket megmenteni és halálokat értelmessé tenni.

Mert ez a szolidaritás részben a haldoklókkal való szolidaritás volt. Semprún egy másik könyvében ír a vérhasban haldokló Maurice Halbwachsnak elsuttogott Baudelaire-versről, ami visszaadta annak emberi méltóságát. S mennyivel inkább visszaadja a szolidaritás az élők emberi méltóságát.

A szolidaritást a táborokban a legkiszolgáltatottabb emberek hozták létre. A felülről szervezett nemzeti egység programja deklarált céljaival szemben hazát, népet és szolidaritást rombol. A demokrácia korlátozása az első lépés volt a Horthy-rendszerben is azon az úton, amely végül elvezetett mind a társadalmi szolidaritás elpusztításához, mind az egész ország tragédiájához.

Az állami politika ellen, amely a demokrácia felszámolására tör, ugyanarra az ellenállásra van szükség, amiről a táborok túlélői írtak: a szolidaritásra. A civil társadalom összefogására és az emberi gesztusokra a másik iránt. Cigányok, zsidók, hajléktalanok, homoszexuálisok, kisnyugdíjasok és minden kisemmizett: együtt lehet csak létrehozni a demokráciát. Mert a homoszexuálisoknak nem arra van szükségük, hogy csak együtt érezhessék biztonságban magukat, vagy kettős életet kelljen élniük; hanem arra, hogy aki nem homoszexuális, elismerje, hogy ők is éppen ugyanolyan emberek, mint például a katolikus házasságban élők, és ugyanolyan jogaik is vannak. A romáknak és zsidóknak az a tudat kell, hogy minden állampolgárnak teljes egyenlőség és megbecsülés jár. A nem romák és nem zsidók megbecsülése. A hajléktalanoknak és kisnyugdíjasoknak pedig (persze a gazdasági segítségen kívül, ami járna nekik) emberi szóra, kirekesztés helyett befogadásra lenne szükségük azok részéről, akiknek van hol lakniuk és van mit enniük.

Talán senki nem érdemel több tiszteletet, mint az, aki az embertelennek nevezett, ám nagyon is emberi borzalmak között meg tudja őrizni emberségét. Budapest utcáin is megjelentek az emberség őrzői. A bácsi, aki nem akar koldulni, hanem hegedülni próbál, bár látszik rajta, hogy régóta nem eszik eleget. Az otthontalan asszony, aki sörösdobozokból cigarettatartót készít és azt árulja. A keresztény arisztokrata család sarja, aki tiltakozik a megszállás emlékműve ellen. A civil szervezetek tagjai, akik nem engednek a félelemnek és nem hallgatnak el.

Ahogy a táborokban a túlélést, az ellenállást a különböző csoportok közötti szolidaritás tette lehetővé, úgy a társadalmi túlélést és ellenállást is a szolidaritás teremtheti csak meg. A valódi demokráciában nem cigány, zsidó, hajléktalan, homoszexuális és kisnyugdíjas van, hanem állampolgárok. Nem szétszabdalt, saját ügyükért reménytelenül küzdő és elbukó csoportok, hanem az emberi jogok garanciája mindenki által, mindenkinek. Szolidaritás nélkül nem lehet újraépíteni a demokráciát. És semmilyen valós haza nem létezhet demokrácia nélkül. A köztudatban Marseillaise néven ismert induló (amely a francia köztársaság dala lett) egyik eredeti versszaka máig érvényesen fejezi ki a polgári egyenlőség és a haza kapcsolatát: „Minden állampolgár az Egyenlőség törvénye alatt lélegzik... Népek, össze fogjátok törni láncaitokat, és lesz Hazátok!” Ahogy Jorge Semprún mondta: „nem szükségszerű, hogy a világ ennyire igazságtalan és az életre alkalmatlan legyen; legalább bizonyos dolgokat ki lehet javítani”. Reménytelennek, emberfeletti teljesítménynek tűnik? Ugyanezen író szavaival: az emberfeletti is az ember sajátja.

Berend Nóra

* A szerző történészprofesszor, Cambridge. 

Népszabadság