Évforduló volt tegnap, de nem tudni, mié. Nagy Imre és harcostársai 1958-as kivégzése, a gyásznap évfordulója? Mint az aradi tizenhármaké? Nyilvánvalóan ez is, de érzékelhetően nem elsősorban ez. Az ő 1989-es újratemetésük 25 éves jubileuma? Sőt, nevezzük inkább a temetés napjának, hiszen a kivégzés után egészen kegyetlen kegyeletlenséggel ásták be őket a föld alá, arccal lefelé, jel nélkül, ahogy tisztességes ember az ellenségeivel sem bánik el. Holtában végképp nem.
A Gyűjtőfogház udvarán volt ez a földbe vájt „átok”, hogy három év múlva átkerüljenek az áldozatok maradványai a köztemető egy félreeső parcellájába.
Sajátos amnesztiával. Azzal, hogy ebből a gyalázatból kivette a forradalom vezetőjét és közeli munkatársait a Történelmi Igazságtétel és az ezt nevében is képviselő bizottság – hiszen ők kezdeményezték az újratemetést, a hatalom „csak” elfogadta –, minden magyar számára átélhető módon kezdődött meg valami, ami később rendszerváltozássá szintetizálódott.
Ezen lenne mit ünnepelni, de félek, hogy a közéletet most meghatározó erők nem erre gondolnak.
Szerintük ugyanis rendszerváltás 2010-ig, újbóli hatalomra kerülésükig nem is volt. Sőt, Kövér László, akinek a szava ez ügyben különösen fontos, hiszen vele írta Orbán az 1989-es beszédet, 2009-ben azt nyilatkozta: nem gondolták volna, hogy a következő húsz évet azok nyerik, akik 1989. június 16-án veszítettek.
Közhely, hogy a rendszerváltás labilitásának egyik oka a tömeg számára katartikus események hiánya. Ezek szerint az újratemetés sem volt az. A köztársaság kikiáltása sem. Ha nem, hát nem magát az újratemetést lehet most ünnepelni.
Akkor marad a harmadik mozzanat: Orbán Viktor híres beszéde, az ő és egyben a Fidesz politikai születésnapja van ma. Így lehet érzékelni. Akkor más volt a helyzet. Ismertsége és népszerűsége a korabeli felmérések szerint alig változott a beszéd után. A nemzetközi élet a világrendszerek szembenállásának végében reménykedő vezetői Kohl német kancellártól az amerikai szenátus üzenetéig a békés átmenetet szuggerálták, mert ehhez láttak partnert, azt, amelynek haladéktalan távozását sürgette szónokként Orbán.
Az oroszokét. Könnyelműségnek tűnt, de az élet igazolta. Legalábbis nem cáfolta. A beszéd pontos volt, előadója koncentrált, zavarba hozhatatlan ember benyomását keltette. Egyetlen többértelmű mondata volt. Az egyik leghíresebb. E szerint az öt áldozat koporsója melletti üres, „hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”.
Honnan számította a húsz évet? 56-tól? De 89-ig már 33 eltelt! Vagy előre kalkulált? Nem lett volna reális. A szabadulás esélye már érzékelhető volt. Mi ez a húsz év? Meddig tart és honnan? Amíg csak érzékeljük az üres koporsót? Tény, hogy 1989. június 16-án a Hősök terén Orbán Viktor a nyugati fejlődést látta reménynek, az ázsiait zsákutcának. Most fordítva. Mi van a hatodik koporsóval, a húsz évekkel? Kérdezzük róla a mindenkori fiatalokat!
