Kádár János 25 éve hunyt el. Megítélése olyan, mint egész politikai pályája: kétarcú. Az egyszerre létező Kádár-felejtésről és a Kádár-nosztalgiáról a néhai pártfőtitkár legnevesebb kutatójával, Huszár Tiborral beszélgetett Kövesdi Péter, a Vasárnapi Hírek munkatársa. (A Kádár Jánosról szóló interneten olvasható többi írást ITT ÉRHETIK EL)

Huszár Tibor ritkán ad interjút. Most is azzal kezdi: már mindent megírt Kádárról, amit tudott. Aztán úgy dönt, mégis kötélnek áll. De nem Pesten; a nyarat egy kis faluban, a Balaton-felvidéken tölti. Nagyon lassan nyílik a kertkapu. Balesete óta – egyik csigolyáját protézissel kellett pótolni – nehezen jár. Az asztalon egy halom napilap, még ma is mindent tud a világról. Csak azt fájlalja, hogy a Vasárnapi Híreket nem hozzák ki. Azért mindig le kell küldenie valakit a közeli városba.

– Ma már mindent tudunk arról, ki volt Kádár János?

– Szerintem alig van az országban hatszáz olyan ember, aki pontosan ismeri Kádár politikai életművét. Alig hatvan, aki beszélni is tud róla. És talán csak hat, aki elmondhatja, hogy szinte mindent tud Kádárról. Persze sok minden kikutatható, rengeteg dokumentum áll a rendelkezésünkre – én öt éven át kutattam levéltárakban, amikor a kétkötetes Kádár-könyvet írtam –, és még él néhány a közvetlen munkatársai közül is. De elmondok valamit: három éve az egyetemen tartottam egy kurzust fél éven át „Az én XX. századom” címmel. Rengetegen jöttek. Az egyik előadáson a dizőzökről beszéltem. Odamegyek az egyik kislányhoz, kérdezem tőle, tudja- e, ki volt a Fényes Kató vagy a Kapitány Anna? Mondja: nem. És azt tudja, hogy kik voltak a dizőzök? Nem. Egy másik alkalommal megkérdeztem: mi jut az eszükbe arról, hogy gazdasági reform? Hallották-e Nyers Rezső nevét? Soha. Hát honnan a csudából tudnák, hogy ki volt valójában Kádár János, amikor magáról a korszakról is inkább csak hallottak, mint tanultak valamit?

– Kopátsy Sándor mondta egyszer Kádár Jánosról, hogy azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítványa, mert az adott kor nagyon korlátozott körülményei között senki sem lehetett nála hasznosabb. Kiállították már ezt a bizonyítványt?

– Kádár megítélése éppen olyan, mint az egész politikai pályája. Kétarcú. A munkásmozgalom harcosa, aki illegális kommunista volt 1945 előtt. Aztán pártfőtitkár-helyettes Rajkkal együtt, viszonylag népszerű a pártban. Aztán majdnem egyszerre tartóztatja le őket Rákosi. Nagy Imre ’56-nak a mártírja lett, Kádár meg behívta az oroszokat. Ennek következtében 1963-ig, a nagy amnesztiáig, ő egy nagyon népszerűtlen ember volt. 1957 novemberében nála gyűlöltebb vezető nem volt ebben az országban.
De meghirdeti a híres „Aki nincs ellenünk, az velünk van” paradigmát, és ő lesz a korszak kisemberének védelmezője, az ország népszerű vezetője, akit még a nyugati politikusok is elfogadtak.

– Most jelent meg a korszak kutatójának, Kalmár Melindának a könyve, a Történelmi galaxisok vonzásában című, amely a szovjet birodalomépítésről szól. Ebben Kádárról szólva megjegyzi, hogy Kádár személyes ambíciói és vezetési stílusa sokkal inkább rányomta a bélyegét az ország politikájára, mint a többi szocialista ország vezetése az adott országra. Azt írja, hogy ebben a zárt birodalomban egyetlen ember volt, aki egy önálló hangot tudott leírni, az Kádár János.

– Én azt gondolom, hogy annak a korszaknak vitán felül ő volt és marad a korszakos figurája.
Nagyon jó taktikus volt. És ravasz. Mindig tudta, meddig mehet el. Én politikai csodának gondolom, hogy ezzel az arculattal, amit 1963-ra kialakított magáról, egészen a haláláig meg tudta tartani a hatalmát. 1964- ig, Hruscsov leváltásáig – bár voltak karakteres megnyilvánulásai – nagyjából együtt mozgott a korszak többi szocialista vezetőjével.
Az igazi fordulat az volt, amikor Hruscsovot leváltották, és jött Brezsnyev. Kádár hazajött Moszkvából, és itthon rengetegen várták a Nyugatiban. Az emberek valamit sejthettek. És Kádár ott, a pályaudvaron gyakorlatilag önállósította magát. Miközben minden szocialista vezető igyekezett behódolni az új moszkvai vezetésnek, ő elmondta, hogy Hruscsov nem volt ugyan hibátlan ember, de a XX. és a XXII. Kongresszussal felbecsülhetetlen szolgálatot tett a világnak. Ez foltot hagyott a szovjetekhez fűződő viszonyán.

– Mi az, amit Kádár tudott az emberekről, a hatalomról?

– Nem volt egy enciklopédikus értelemben művelt ember. De az nagyon hamar kitűnt, hogy az egyszerűségében megjelenik egy nagyon gazdag valóságismeret, ami nemigen volt jellemző a párt többi vezetőjére. Ő nem dogmákból vagy tanokból tudta, amit tudott, hanem nagyon is pragmatikusan gondolkodott.
Tudta, mikor kell és lehet megindítani a reformokat és mikor kell leállni velük. A mezőgazdaság ’68 utáni átalakítása az egyik legfontosabb tette volt. Igaz, az alapötlet Fehér Lajosé és Erdei Ferencé, de Kádárt dicséri, hogy hagyta őket dolgozni, és amíg lehetett, megvédte a reformokat Moszkvával szemben. Aztán amikor úgy ítélte meg, hogy nem lehet, akkor eltávolította őket, de a reform fontosabb elemei tovább éltek. Kádárban együtt élt a hívő bolsevik és gyakorlatias politikus. Tudta, hogy a külföldi pénzre szükség van, de utálta a tőkét. Amikor a ’85-ös második reformcsomagot tárgyalta egy összevont ülésen a Parlamentben a Politikai Bizottság és a Minisztertanács, Kádár kiment a vécére. A folyosón ott ült Pulai Imre, a reform egyik fontos figurája, aki arra várt, hogy behívják. Kádár odament hozzá és azt mondta: Pulai elvtárs, csak tőzsdét ne!

– Egy másik vélemény: diktátor volt, méghozzá a történelem legolcsóbb diktátora.

– Puritán ember volt, ez köztudott. Talán csak két költséges hobbija volt, a vadászat és a horgászás. Hogy diktátor volt? Valószínűleg igen. Másképp nem maradhatott volna hatalmon ilyen hosszú ideig. De elmondok egy történetet: interjút csináltam titokban a hetvenes évek egyik legjelentősebb ellenzéki figurájával, Donáth Ferenccel, akit annak idején a Nagy Imre-perben 12 év börtönre ítéltek. Másnap be kellett mennem a pártközpontba valami miatt. Ott ültem az egyik irodában, amikor benyitott Kádár János, kezében egy üveg konyakkal. Jött felköszönteni beszélgetőpartneremet, akinek születésnapja volt. Mondom, én nem akarok zavarni, inkább megyek. Erre legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Huszár elvtárs, hát nem kell kimenni, legalább elmeséli nekem, hogy van az én barátom, a Donáth. Azt, hogy őneki minden reggel odakészítik az állambiztonsági jelentést sejtettem, később a titkárnőjével készült interjúmból biztosan tudhattam is. Mikor benyitott hozzánk, ő már tudta, hogy előző nap kik keresték fel Donáthot. Volt annyira ravasz, hogy ezt így hozza a tudomásomra, és elég intelligens ahhoz, hogy ezt ne használja fel később ellenem. Politikus volt. Jól tudta, hogy a politikában sem gesztusok nélkül, sem kíméletlenség nélkül nem lehet ötről a hatra jutni. Amerikában ezt egész teamek csinálták már akkor. Ő egyedül építette fel ezt az arculatot. Úgy cselekedett, ahogy az ösztöne súgta neki.

– A rendszerváltást követően érezhetően volt egy erős Kádár-ellenesség, de ez talán nem is Kádár személyére, mint inkább magára a Kádár-korszakra vonatkozott. Ma pedig?! Kádár János 25 éve halott, de a nosztalgia iránta most talán erősebb, mint valaha.

– Két folyamat él egymás mellett. Egy Kádár-felejtés és egy kádári nosztalgia. A progresszív értelmiség egésze mereven elutasítja a Kádár-korszakot, és a pártok egyike sem él azzal a politikai tőkével, amit ez az ellentmondásos nosztalgia jelent. Az MSZP-nek volt olyan politikusa, aki azt mondta egy kongresszuson, hogy a párt nem örököse Kádár Jánosnak, de örököse Nagy Imrének – csakhogy közben a régi kádári garnitúra ült a teremben. Szerintem ott kezdődött Gyurcsány bukása. Az ellenzéki pártok ma sem merik feltenni a még olyan jogosnak tűnő kérdéseket sem, hogy hol, vannak korunk Bábolnái. Hol vannak a Nádudvarok? Ahogy kiderül ennek a mostani rendszernek a tarthatatlansága, különösen, ami a mezőgazdaságot illeti, olyan mértékben fog erősödni a Kádár-nosztalgia.