Mi is a baj a péceli tömegsírral? Azért kérdezzük ezt, mert az emberi minisztérium államtitkára azonnali hatállyal kirúgta a péceli idősek otthonának a vezetőjét, többek között azért, mert hagyta, hogy egy temetkezési vállalkozó a szeretetotthon korábban elhunyt lakóinak a maradványait közös sírba tegye. A hírek szerint a temetkezési vállalkozó azzal indokolta lépését, hogy a halottak túl sok helyet foglaltak el, amúgy is gazos volt a sírjuk, kézenfekvőnek látszott tömegsír létesítése, ahol egyébként azóta egy „Ady Endre Szociális Otthon Elhunytjai” feliratú összegző tábla alatt végleges békében nyugodhatnak.

Már most jelezzük, hogy a péceli otthont részben egykori hajléktalanok lakják, akik korábban aluljárókban ültek egész nap, sőt aludtak, ezenfelül ittak, és büdösek voltak, részben pedig mindenféle magányos improduktív elemek, úgymint demensek, alzheimeresek, skizofrénok, paranoidok, csupa kellemetlen ember, az össztársadalmi fejlődés kerékkötői, úgyhogy ne nagyon hivatkozzunk most kegyeletre meg emberi minimumra, a szeretetotthon vezetői se tették.

Amint azt az Index újságírója, Csonka Anna a helyszínről jelentette, ezektől az emberektől alig volt mit elvenni, szánalmasan kis nyugdíj, születésnapra kapott ajándék, pénz, édesség, ruha, cipő, ehhez még némi számlatrükközés étellel, itallal, pelenkapénzzel; a rendőrség most többrendbeli sikkasztás gyanújával nyomoz.

Elmondható tehát, hogy a temetkezési vállalkozó semmi mást nem tett, mint megértve az idők szavát, racionalizált egyet a temetőben. Azt kell mondanunk, hogy sajnos az emberek többsége a társadalom legszegényebb csoportjába tartozva is külön-külön hal meg, egymás után, nem pedig egyszerre.

Ez azzal is jár, hogy midőn eltemetik őket, külön-külön kell jelentős energiákat mozgósítani azért, hogy porhüvelyük a hullakamrából a sírgödörbe kerüljön; meg lehet nézni a temetőket, eléggé hézagosan és rossz kihasználtsággal állnak egymás mellett a sírok. Szalai Anna Népszabadság-beli cikkéből tudjuk, hogy Budapesten eredetileg a csepeli temetőben akarták kialakítani a szegények parcelláját, ott azonban nem volt hely.

Most az Új köztemető egyik régi parcellája van kijelölve, amely ideálisnak tetszik: a rokonságnak mindössze két kilométert kell a ravatalozótól a sírig megtennie vállán a koporsóval, hogy aztán a törvény szerint önkezével eressze le a szintén önkezével ásott sírgödörbe a megboldogultat, ám mivel félő, hogy a hozzátartozók sírásás közben emberi maradványokba ütköznek, és nem tudnak mit kezdeni a csontokkal, állami pénzből kell rekultiválni a területet, hogy aztán a lehető legésszerűbben lehessen kihasználni.

A kihasználtság fontos. Az ugyan lehet, hogy fogy a magyar, s pár évtized múlva sokkal kevesebb temetésre lesz szükség, viszont a legfelsőbb úri osztály egyre nagyobb temetkezési helyre tart igényt. Már most észrevehető a temetőkben, hogy egyre szélesebbek a kerítéssel elzárt magánsírkertek, sőt, ismerve legfőbb állami vezetőink és a hozzájuk tartozó elit ragaszkodását a nemzeti tradíciókhoz, fel kell készülni a lóval való temetkezésre, ahhoz pedig még több hely kell.

Nem nehéz belátni, hogy a semmire se használható alsóbb néposztályok számára egyetlen nagy, közös tömegsírt fenntartani sokkal kifizetődőbb, nem szólva arról, hogy a rengeteg régi, és lényegében semmi újat nem mondó, csak a már unalomig ismert szöveget ismétlő fejfák elhagyásával is csökkenne a rezsi. S akkor már csak egy szimpla réztábla kell, hogy „Nem hagytunk senkit az út szélén”.

Megyesi Gusztáv

nol.hu