„Ötvenegy éves vagyok, három éve munkanélküli, s most már nagyon dühös. A férjem és a nagyfiam tartanak el, mert bárhová adom be a pályázatomat, kigolyóznak, hiszen nem vagyok fideszes.
1986-ban diplomáztam, azóta folyamatosan dolgoztam, egészen 2011-ig, amikor kirúgtak, s azóta is utánam nyúlnak mindenhol. Van két diplomám, tapasztalatot szereztem a közigazgatásban, beszélek három nyelven: angolul, németül és oroszul, van autóvezetői jogosítványom és eléggé jól értek a számítógépekhez.
De ez mind kevés. Az a baj velem, hogy Orbán Viktort és a pártját semmibe nézem, és ezt mindenki tudja rólam. Ez kisváros, itt mindenki ismer mindenkit, és én elkövettem azt a hibát, hogy nem fogtam be a számat. Utolért a bosszú: nem alkalmaznak sehol. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy politikai üldözött vagyok. De nem akarok nagy szavakat használni, ezt az élvezetet meghagyom a fideszeseknek, akik a vakhitükkel elárulták a generációm reményeit és tönkretették a hazámat.
Ebben az országban huszadrangú, tehetségtelen, törtető talpnyalókat hoznak helyzetbe, itt már sem képzettség, sem végzettség, sem tehetség nem számít. Úgy érzem, mintha mindenki meg akarna felelni a Legfőbb Főnöknek, a Főnökök Főnökének, aki a saját különlegességétől eltelve mindenkitől különleges teljesítményt vár el. Nagyon elszálltak maguktól. Olyan erős marketinget nyomnak, hogy még ők maguk is bedőlnek neki.
A fideszes híveknek hiába mondom, hogy engem bosszúból nem vesznek föl sehová. Igazából azt gondolják rólam, hogy élhetetlen, tehetségtelen, semmirekellő ember lehetek, ha egyszer három éve nincsen munkám. Ha elvakult Orbán-hívőkkel összevitatkozom, mostanában mindig az a furcsa érzésem támad, mintha valamiképpen zavarnám őket a jelenlétemmel, a problémáimmal, az elhelyezkedési gondjaimmal.
Nem fér bele a világképükbe, hogy egy képzett, tapasztalt, nyelveket beszélő nő nem a saját hibájából nyomorog. Nem tudják hová tenni, hogy ha egyszer Magyarország jobban teljesít, akkor miért nincs elegendő munkahely s miért vándorolnak külföldre a fiatalok. Mivel vakhitűek, nem hajlandók elgondolkodni rajta, hogy Magyarország tényleg jobban teljesít-e. Ők elhitték ezt a maszlagot, s ennek az lett a következménye, hogy nem a hitükben kételkednek, hanem az olyan emberekben, mint én.
Régen nem találom már a helyemet ebben a világban. Néha úgy érzem, valami fatális tévedés folytán itt felejtettek engem. Ha a férjem és a nagyfiam nem segítene rajtam, már éhen haltam volna. Most éppen azért vagyok különösen dühös, mert a munkaügyi központ elutasította az egyik pályázatomat. Majdnem elájultam, amikor megtudtam, hogy nem nyertem,merthogy az egyik pályázati szakértő agyba-főbe dicsért. A munkaügyi központ formai hibára hivatkozott, ami furcsa, hiszen direkt pályázatíró céggel dolgoztattam. S milyen érdekes, nem találtak formai hibát egy másik pályázónál, aki történetesen fideszes, s akinek a pályázatát történetesen ugyanaz a cég írta, amelyik az enyémet.
Fellebbeztem, a központban pedig azzal biztattak, hogy jövőre újra kiírják a pályázatot. Eléggé cinikus, nem? Mondhatom, rendesen megviselt a dolog. Később megjött a válasz a fellebbezésemre is: elkaszálták.Mérgemben tettem egy alapfokú vizsgát jelnyelvből. Egy pont hiányzott ugyan a száz százalékhoz, de majd a középfokúm jobb lesz. Ugyanis sosem adom föl. Ez az, amivel ezek a törtető senkik nem számolnak. Én vagyok az a nagyon dühös nő, aki soha nem adja föl.”
KÁCSOR ZSOLT
Népszabadság
