Soha nem feledte, honnan jött, és tisztelte az embereket, akik meg egyenesen rajongtak érte. A legnagyobb magyarok egyikétől kell most elbúcsúzni. Száznegyvenszer százezer dollár is két fillér ahhoz képest, amennyivel szegényebbek lettünk.
És felbecsülhetetlen az az érték, amellyel gazdagodtunk általa.
Miként tegnap megírtuk, nyolcvanöt éves korában elhunyt Sándor Károly, minden idők legkiválóbb magyar labdarúgóinak egyike. Az MTK-ban 379 NB I-es mérkőzésen szerepelt, háromszor nyert bajnoki címet, egyszer Magyar Kupát, 1964-ben a KEK döntőjében játszott. A válogatott mezét 75 alkalommal öltötte magára, részese volt az 1964-ben elnyert Eb-bronzéremnek (a négyes döntőben sérülése miatt nem léphetett pályára). Két világbajnokságon vett részt, 1962-ben a legjobb nyolc közé jutott a nemzeti együttessel, amelyet utóbb ötödiknek nyilvánítottak. Helyet kapott az Európa-válogatottban is (1964-ben). Emberi és sportolói nagyságát nemrégiben fair play életműdíjjal ismerték el.
A valaha köztünk járó legjobb emberek egyike távozott szerdán. Ahhoz képest, amilyen humánus, derűs, őszinte, hűséges és mindig többre vágyó, de a sorshoz hallatlanul alázatos volt, másodlagos, hogy az Európa-válogatottban játszott, minden idők legragyogóbb magyar jobbszélsői és azok közé tartozott, akik egy személyben jelentik az MTK-t.
A kék-fehér klub labdarúgó-tanintézete viseli a nevét, ám az életműve az igazi Sándor Akadémia.
Földi pályájából kétségkívül lehet tanulni, kétséges viszont, hogy az, amit „Csikar" képviselt, elsajátítható-e egyáltalán.
Amikor 1947-ben a Hungária körútra került, és először ebédelt együtt a fővárosi nagycsapat tagjaival a Savoyban, nem tudta, mi az a kés meg a villa. Móravárosban csak kanállal evett, ha evett, mert mindig azt mondta: gyerekkorában soha nem lakott jól. Utóbb nem tudott betelni a könyvekkel és a képekkel. Annyit olvasott, hogy évtizedekkel később irodalmi előadásokat tarthatott volna Déry Tibor, Ernest Hemingway vagy Stefan Zweig munkásságáról, ahogyan idősebb Markó Károly festészetéről is. A hajdani „csóróból", miként ő hívta saját magát, kifinomult, művelt, széles látókörű felnőtté vált.
Ha ültem nála a Diana utcában, csak hallgattam és hallgattam, pedig soha nem az elfutásairól vagy a góljairól mesélt, noha azokról is akkora köteteket lehetne írni, amekkora a Pallas nagy lexikona. Figyelni kellett rá, mert sugárzott belőle a bölcsesség és a szeretet.
Annak idején persze nem sokat gondolkodott. Akkor sem, amikor Szegedről Pestre szöktette örökös társát, Évikét – jóllehet azt ki kellett fundálnia, hogy a titkos Tisza-parti esküvő előtt egy Kerekes nevű játszótársa írja alá Kakuszi papa helyett a városházán: „Hozzájárulok kiskorú gyermekem férjhez meneteléhez"; és akkor sem, amikor azt harsogta az ötvenes évek rikkancsának: „Kérek egy Népsportot, hadd tudjam meg, hány traktort adtunk a mezőgazdaságnak."
Azokban az időkben is hajlíthatatlanul egyenes volt, s még azt is meg merte tenni, hogy hívatlanul felkeresse Péter Gábort, mert az ÁVH rettegett vezetője bezáratta a Savoynak a szocialista erkölcshöz méltatlan kártyatermét. Már az is szép, hogy Sándor Károly egyáltalán bejuthatott a hatóság főemberéhez. Az pedig még szebb: Péter visszavonta a tilalmat, s aznap este már megint működött a „barlang" az Oktogonon...
Otthon volt a Brazil kávéházban és a Béke Szálló kupolájában is: az egyikben dalszínházi jegyeket kapott Székely Mihálytól, az Operaház extraklasszisától, a másikban konyakot küldött a két Latabárnak. S közben mindenütt körülülték a népek – hagyta, mert soha nem feledte, honnan jött, és tisztelte az embereket, akik meg egyenesen rajongtak érte –, nehogy lemaradjanak valamelyik, rendre szállóigévé nemesedő bemondásáról. Ha most ezeket felsorolnám, tényleg hozzá foghatnék a Pallas első kötetéhez. De egyet nem hagyok ki: azt, amellyel labdarúgó-karrierje utolsó évét, 1964-et idézte fel. Az MTK vezetői megtudták, hogy vissza akar vonulni, és kérlelni kezdték: legalább addig maradjon, amíg nem találnak hasonló jobbszélsőt. „Még ma is játszanom kellene..." – említette arcáról el nem tűnő csibészes mosolyával évtizedekkel később.
Az a hatvannégyes esztendő hűen példázza, micsoda futballista volt. Már a harminchatodik esztendejében járt, de főszerepet játszott abban, hogy a válogatott az Európa-bajnokság négyes döntőjébe, az MTK pedig a KEK döntőjébe jutott. (Hű, mit művelt a legjobb négy között, a Celtic elleni 4-0-ás visszavágón!) Ráadásul meghívták az Európa-válogatottba, amelyben olyan nagyságokkal játszott együtt, mint Lev Jasin, Mészöly Kálmán, Karl-Heinz Schnellinger, Josef Masopust, Eusebio, Uwe Seeler (edző: Helmut Schön). Az All Star csapat Belgrádban 7-2-re győzött a Soskicstól Galicsig, Juszufitól Skoblarig szintén pompás játékosokat felvonultató jugoszláv válogatott ellen...
A magyar labdarúgás nagy Sándora így „vezetett le".
Képzeljük el, miként futballozott korábban. Úgy szerepelt hetvenötször a nemzeti együttesben, hogy Sebes Gusztáv másodhegedűsnek tekintette Budai László mögött, sőt az 1954-es világbajnokságra be sem nevezte (a csepeli Tóth József volt a másik jobbszélső a keretben). Csikar rendkívüli népszerűsége miatt viszont huszonharmadikként kivitte a kimaradt csatárt a vb-re, noha játszatni immár, ha akarta, sem tudta volna. Ám a jobb (a legjobb) szélső ezen a csalódáson is túljutott: két generációs válogatottá avanzsált, mert kihagyhatatlan lett a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi támadósorból.
Ebben az időszakban kereste meg Santiago Bernabeu. A Real Madrid stadionnévadó klubelnöke a legritkább esetben utazott el a külföldi játékosok szerződtetése ügyében – az ötvenes években Östreicher Emilt, a hatvanasokban Raimundo Saportát delegálta maga helyett –, ám Csikarért elment Párizsba, és 140 ezer dolláros ajánlatot tett neki. Ezért az összegért egy autószalonnyi Opel Rekordot lehetett venni akkoriban, ám Sándor nemet mondott, mint ahogyan nem „disszidált" ötvenhétben, a kibővített Honvéd illegális brazíliai túrája után sem.
Sok magyart boldogított ezzel a döntésével, mert játékával, személyiségével örömforrás maradt idehaza. Egyebek közt azzal, hogy egy 14-0-lal zárult MTK-Szeged meccsen még két számjegyű vezetésnél is hajszolta klubtársait; hogy Göröcs Jánossal együtt „kifosztott" egy Pozsonyi úti szabót, aki a válogatott jobbszárnyának elhamarkodottan felajánlotta: minden gólért ingyen varr öltönyt a páros bármelyik tagjának; hogy középre nézett, beadást mímelt, aztán az alapvonal közeléből menthetetlenül a rövid sarokba küldte a labdát. (Onnan, ahonnan sorra a hálóba lőtt, sokan mások kirúgják a lasztit a stadionból. Ő viszont legendává avatta a Sándor-szöget is.)
Miként maga sem beszélt mellé, úgy a számok sem hazudnak: 379 első osztályú meccsen 182 gólt ért el. Nem középről, ugyebár: a szélről. Szinte nem volt kapus a világon, akivel ki ne tolt volna. Pedig kölyökként, a szegedi árvíz idején, menekülés közben széttrancsírozta a lábát a Tiszában úszó kabinajtó üvegablaka, melyre leugrott a hídról. Örült, hogy megmenekült az amputálástól, de a műtét következtében az a tüneményes jobb centikkel rövidebb lett, mint a bal. Hány gólt rúg, ha nincs az a baleset?
Ezt a kérdést Csikar sosem tette fel, mert folyton azt emlegette: „Hogy jöttem én a Nándihoz, a Cucuhoz (képünk baloldalán a Honvéd csíkos mezében) , az Öcsihez, a Titihez vagy a Flórihoz?" (Hidegkutihoz, Bozsikhoz, Puskáshoz, Göröcshöz, Alberthez.)
Senki sincs, akihez ne jött volna. A legnagyobb magyarok egyikétől kell most elbúcsúzni. Száznegyvenszer százezer dollár is két fillér ahhoz képest, amennyivel szegényebbek lettünk.
És felbecsülhetetlen az az érték, amellyel gazdagodtunk általa.
Hegyi Iván cikkének frrása: Népszabadság
