"Ha például a kereskedelemben dolgozol, az is hajcsár, aki ma arra kényszerít, hogy vasárnap dolgozzál, ha nem akarsz is – és az is, aki politikusként arra kényszeríti a hajcsárodat, hogy akkor se dolgoztathasson, ha te a magad elhatározásából dolgoznál"

Nehéz ráhangolódni az ünnepre. A karácsonyra immár ugyanolyan nehéz, mint akármelyik hétvégére. Hiába gyújtogatják a gyertyákat az adventi koszorúkon püspökök és polgármesterek, hiába jön az unokákhoz három-négy helyen is a Mikulás, hiába töltik cipősdobozba éjjel-nappal a tengerként áradó szegénységben vigasznak szánt ajándékokat a Mikulás Gyárak, nem közelít a mennyből az angyal, hogy elvonja tekintetünket a napi hajszától. Először mind többek számára elveszett a vallásos hit nyújtotta távlat; az üdvözülés és az örök élet reményének megnyílása, közelivé, megélhetővé válása. Mára pedig egyre kevesebben maradtak azok is, akiknek a családi közösség megtartó biztonságát jelentheti az ünnep.

A mostani ünnep: rövid és nyugtalan megpihenés a hajsza két szakasza között.

A gazdag karácsonyi kínálat: mérleg. Annyit érsz, amennyit meg tudsz vásárolni. A versenyt nem tudod kizárni, képtelen vagy függetleníteni magad tőle. Kijelöli a helyedet a világban. Győztes kevés van. Vesztes egyre több.

Nehéz azzal az érzéssel ünnepelni, hogy előbb-utóbb vesztes leszel. Sokkal kevesebb embernek jut munka, mint amennyinek szüksége volna rá a családja életszínvonala és a saját önbecsülése érdekében. Bizonytalan a határ, hogy ezért az egyén-e a hibás, a rendszer vagy az éppen hatalmon lévők. Önmegvalósító, örömöt okozó munkából még kevesebb jut – de annak tempóját is legtöbbször kívülről határozzák meg. Például tanítani jó. Napi 12 órát benn ülni egy levegőtlen iskolában, mások által előírt tankönyveket tanítani, elrendelt bürokráciában felesleges papírokat gyártani – nem jó.

Így van a magánszférában is. Egyre több a kényszer és egyre kevesebb a biztatás. Vannak szép elvek a motivációról, a belső késztetésről – de a mi demokráciánk és kapitalizmusunk úgy alakult, hogy nem nagyon hisznek ebben a döntéshozók. Mind több ember számára a büntetéstől, állásvesztéstől, kirekesztődéstől való félelem a legfőbb motiváló erő. E félelem mozgatói intézményigazgatók, divízióvezetők, sok helyen sokféle ember, akikben az a közös, hogy ők közvetítik az állami és a profit érdek kényszerét. Hajcsárok, akiknek a jövedelme, sikerélménye attól függ, milyen teljesítményt szorítanak ki másokból. Ha például a kereskedelemben dolgozol, az is hajcsár, aki ma arra kényszerít, hogy vasárnap dolgozzál, ha nem akarsz is – és az is, aki politikusként arra kényszeríti a hajcsárodat, hogy akkor se dolgoztathasson, ha te a magad elhatározásából dolgoznál.

Nem tudom, a korlátozott személyes tapasztalaton túl létezik-e módszer, amellyel fel lehetne mérni: milyen széles körben hoz igazi megnyugvást a szenteste? Talán már a legnagyobb családi ünnepen is az az érzés uralkodik, mint egy átlagos hétvégén: szombaton még mos, takarít az ember, vasárnap pedig elkezd szorongani, hogy a következő napon ismét kezdődik minden elölről. Ne legyen így!

TANÁCS ISTVÁN

(Népszabadság)