Hol volt hol nem volt, volt egyszer a kiskirályság, a neve Nekeresd.

Ebben a királyságban vígan folyt az élet, az öreg király mindent megtett azért, hogy alattvalói vidáman éljenek. Bőkezűen szórta a hűséges szolgáinak az ezüstöt és az aranyat, amit természetesen a jobbágyoktól beszedett adóból adományozott.

Egyszer csak sötét felhők gyülekeztek az égen és az öreg királytól elpártolt a szerencse.

A változást egy ismeretlen  ( a király és szolgái szerint gyütt-ment ) kovács legény hozta, aki egy ügyes mozdulattal kirúgta király alól a trónszéket.

Volt is nagy sírás-rívás. Összeszaladt az egész udvar apraja-nagyja, s együtt siratták az elveszett Eldorádót.

Ekkor az öreg király háromszor megsimogatta kopasz fejét, melynek következtében kipattant az isteni szikra. Magához hivatta hercegeit és udvari varázslóját, és kihirdette a döntését.

Megmaradt fele-királyságát legkisebb hercegének adományozta, a két idősebbnek pedig megparancsolta, hogy mindenben olyan hűen szolgálják mint ahogy őt. Azt is a fejükbe véste ( ezt muszáj volt, mert hát a két istenadta igencsak szerényen volt ellátva azzal az isteni adománnyal amit észnek hívnak), hogy ne merjenek lelépni a számukra kijelölt útról, mert akkor fejüket veszi.

Hát így is lett. A legkisebb herceg megkezdte uralkodását. Mindenben követte az öreg király tanácsait és parancsait. A hű szolgákat úgy ahogy látta, arannyal, ezüsttel jutalmazta, aki nem hódolt neki, azokra a darabontjaival 25-t veretett. ( minimum)

Ment is az élet szépen tovább. Az udvarban a szolgák mindent megtettek, amit csak parancsolt a kisherceg. Sőt folyamatosan a fülébe sugdosták, hogy mily nagyszerű, okos, emberséges uralkodó, és az isten adta nép, pedig mennyire szereti.

A kisherceg csak egyetlen dolgot nem vett észre (úgy tűnik azért annyira még sem volt okos ).

A szolgák és a darabontok nem neki engedelmeskedtek, hanem még mindig az öreg király parancsait lesték és gondolkodás nélkül tették amit elvárt tőlük.

A kisherceg erről mit sem tudva, egyre jobban érezte magát a királyságban. Azt gondolta, most már Ő is mindent meg tehet, amit csak az öreg király előtte csinált.

Önbizalma úgy dagadt mint, kelesztő tálban a tészta. A szolgák pedig csak adták alá a lovat.

A szó szoros értelmében, még pedig egy szolgálati hintó képében.

A herceg a hintót saját maga hajthatta, oda ment vele ahova csak akart. Már arra sem figyelt oda nagy elbizakodottságában, hogy az általa oly hőn szeretett méz sört ne kortyolgassa nyakló nélkül, akkor amikor a hintóba akar ülni.

A szolgák nem mertek neki szólni, mert féltek a haragjától. Félhettek is, mert aki nem tetszett a kishercegnek azt azonnal kiakolbólították az udvarból. Egyedül a darabontok főnöke merte egyszer azt mondani, hogy addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

Hát lett is belőle hadd-el-had. A kisherceg azonnal elvette a darabontoktól a mindent látó üveglencsét, és oda adta az öreg király legkedvesebb, leghűségesebb szolgájának.

Hát így múlatták az időt Nekeresden, minden ment mint a karikacsapás.

Míg nem egyszer csak megtörtént a baj.

A kisherceg egy udvari dínom-dánom közben jól felöntött a garatra. Ez még nem is lett volna baj, megszokták már tőle. Még az sem hozta rá a frászt senkire amikor pityókásan, mit pityókásan a méz sörtől teljesen elvarázsolva bekászálódott a szolgálati hintóba, aztán a lovak közé csapott. Köd előtte köd utána, úgy elviharzott, hogy még vissza se nézett.

Igen ám csak hogy két darabont épp az országúton poroszkált. Egyszer csak látják, hogy egy nagy porfelhő közeledik feléjük. Először azt gondolták, hogy valami forgószél. De nem az volt!

A kisherceg szolgálati hintója dübörgött el mellettük, mint a villám. Mondom, úgy mint a villám, nem csak olyan gyorsan, nem csak olyan fényesen, hanem olyan cikk-cakkban is.

No ennek mán fele sem tréfa, még a végén eltapos valami gyereket, vagy öreget. Hát utána eredetek. Utolérték, kurjongattak neki, hogy álljék mán meg egy jó szóra!

De az csak dübörgött tovább, mint akinek se szeme világa, s a füle is be lenne tapasztva.

A darabontok gondoltak egy nagyot, s a hintó cikázását kicselezve a lovak elé vágtak.

No ezeknek a szegény páráknak biztos, hogy több eszük vót, mint a hajtójuknak. Egyszeriben megtorpantak és úgy megálltak mint a cövek.

Ezt már a kisherceg is észrevette, mert hogy a fák már nem suhantak el mellette olyan gyorsan mint eddig, sőt csak ott álltak egyhelyben és még bólogattak is csendesen a hajnali szellőben.

A kisherceg kikászálódott, ahogy tudott, s mindjárt neki is rontott szegény darabontoknak.

Kérdezé őket, hogy mi a ménküt csinálnak itt, és hogy nem látják azt, hogy ez az udvar szolgálati hintója, és Ő maga a legkisebb herceg. És jó lesz ha nem packáznak vele, mert majd szól a darabontok főnökének, akit Ő nagyon jól ismer, aztán majd jól megnézhetik magukat.

Itt csak egyetlen bibi volt. A két darabont nem ijedt meg a saját árnyékától, sőt a hercegtől sem, nem beszélve arról, hogy a szomszéd királyság darabontjai voltak, s nekik nem kellett azt tudni, hogy a  legkisebb herceg mindent megtehet amit csak akart.

Ezután annak rendje módja szerint bevitték a darabontok portájára. Elvették a hintóhajtási engedélyét s a továbbiakban tették azt, amit ilyenkor Nekeresden kívül mindenkor tenni kell.

Hercegünk ezután úgy csinált mintha semmi se történt volna. Talán így is maradt volna minden, ha egy szemfüles deák rá nem kérdez a darabontók legnagyobb főnökénél arra, hogy hát vót-e itten kérem szépen valami. Aztán vót arca még ahhoz is, hogy a hercegtől is megérdeklődte. Komám mondanál-e erről az egészről valamit.

Hát nem mondott. Viszont kidoboltatta Nekeresden, hogy Ő most aztán ezért elnézést kér a népétől, ebbe beleértve a szolgákat és a jobbágyokat is.

Az istenenadta nép meg azóta is csak ámul, bámul, s azon töpreng, mi is lészen most a  legkisebb herceggel.

Hát itt a vége fuss el véle.

Kál Károly

Forrás: a szerző facebook oldala