„Hallasz, Petikém? Várjál, Gézu, ez már én vagyok? Szerintem ez nem én vagyok, ez a Demjén, stoppold le légyszíves, a kettes trekket indítsad Gézu, az lesz az instrumentál. Franc ebbe a mikrofonba. Jó lesz így? Gézu, figyelj már, tényleg nem lehet föntebb venni a mikrofont? Hát én se hallom, mit ugatok, nemhogy a Petike! Pedig azért jöttem, hogy dalban mondjam el neki, hátha úgy megérti, hogy mi van. Jóvan, Gézu, tudom, hogy már refrén van, hagyjál. Most én karaokézok vagy te karaokézol? Na. Emlékszel, Petikém, múlt hétfőn álltál a ház előtt, egy szál alig megmaradásban, összefutottunk, kérdeztem, mi baj, és te nem tudtad, mi legyen, már úgy értem, hogy merre induljál. És kiröhögtelek. És akkor azt kérdezted, miért vagyok ilyen cinikus pöcs. Azért, Petikém, mert nehéz az iskolatáska. Hát mert van benne egy baromi vastag könyv, aminek minden oldalára azt írták pirossal, hogy már úgyis mindegy. Hogy hogy értem? Nem a románok. Meg nem is a szírek. Gézu, hagyjál,, arról beszélek, amiről akarok itt most három percig, vagy meddig tart ez a retek! Ne csitítsál, inkább

vedd már le a hangot tényleg, na. És ha hamis vagyok? Petikém, tudod, a szívem tájékán, a baloldalon az idő csak olyan, mint egy rémes unalommal megírt vulgáresszé valami negyedéves köldöknéző belvárosi közlönyben, és te már 2006 óta olvasod ugyanazt az esszét – de még mindig van belőle vagy két és fél oldal. Ugyanazon a két bekezdésen vekengsz itt szívtájék felé. A szív az örök balos. De legalább múlna el akkor ez az egész hamar, a rohadó szívünk rohadó tájéka, ez a bal, múlna el a francba, érted, azt’ hintenénk be sóval a helyét! Húznánk valami tök új, tiszta lapot, és akkor úgy, adjad neki! De nem. Még mindig ezek vannak itt. Mert azok is ezek. Nem sírok, Petikém. Azt akartam mondani, hogy a magyar baloldal... hagyjál már, Gézu! A magyar baloldal tehát annyiban mindenképpen hasonlít a sátántangózással töltött időhöz, hogy: telik, de nem múlik. Petikém, érted-e? Akkor jó, ha érted – mert mi van, ha mégse így van? Ha a magyar baloldal mégis inkább a kerületi pártiroda Bob & Bobek kasztingjához hasonlít? Nemhogy egy melós Bob, még egy Bobek sincs, egy alapvetően megúszós, de azért nevelhető nyúlkölyök. De hát miért akarna egy normális kölyök ma éppen itt, éppen ezekkel, ezeknek dolgozni? Te például elszívnál velük akár egy jó zsoánt a nagyszünetben az udvaron, a fák takarásában? Hát az országot odaadnád-e kölcsön nekik? Tudod, mi a baj, Petikém? Hogy a melót nem lehet megúszni. Az nagyon kevés lesz, hogy ezek tetvek, érted. És? Meg hogy a kormány meg a nácik együtt járnak nemsoká iskolába, hát akkor zárjuk be az iskolát! – ez nem tempó. Az elmaradt melót meg már bepótolni se nagyon lehet, hiába jövünk rá, hogy heló, már az elején lemaradtunk a receptről, a hozzávalóknál, hogy „végy egy konzekvens világnézetet...” Gézu, te tudod, mit jelent a konzekvens? Na látod, Petikém, erről beszélek. Finoman reménytelen, selymesen kilátástalan – ez nem kuplészöveg, Petikém, hanem a helyzet. Még talán fordul kettőt a hóban a magyar baloldal, de ettől még csak olyan marad, mint az idő egy továbbgondolt tételmondatban: telik is, de kurvára múlik is. Ha még van az üvegben, búcsúzóul locsoljunk egy kis vodkát a sírjára majd. Gyújtsuk fel valahogy, dobjuk a tűzre a vastag könyvet, máris könnyebb lesz az iskolatáska. Nem mindegy? Ez a nap már úgyis tönkrement, Petikém.”

Csíder István Zoltán

Forrás: Népszabadság