Többek közt az egyenlőség különböző értelmezése miatt kibékíthetetlen az ellentét, a csepeli hatalom, és az elveire építő ellenzék között. Az egyenlőség egy olyan természetes emberi törekvés, ami a kezdetek óta vágya az egyéneknek. Természetesen abszolút egyenlőség nincs!

(Nem is érdemes, hogy minden területen legyen, mert éppen azokat a gyönyörűségeket tennék tönkre, amik széppé teszik az életet. Különbség van testalkatban, színben, talentumban, ízlésben és sorolhatnánk a dolgokat igen hosszan. Az egyenlőség és a különbség tehát egységben, az ember javát szolgálja.)

Az egyenlőség gondolatát ezért most csak a társadalmi egyenlőség témakörére szorítva vegyük.

Az egyenlőség vágya az, ami az emberek évszázadok alatt elnyomott rétegeit arra sarkalja hogy a kivívott vívmányait megőrizzék (és ha már nem bővíthetik) legalább egy jottányit se lépjenek vissza. (Az előző években úgyis sokkal több jogot vettek vissza az (kis)embertől, mint amennyi szükséges lett volna.)

A „fülkeforradalomnak” titulált 2010-es váltás az ország vezetésében, egyben a demokrácia felfogás változását is jelentett a hatalomérvényesítésben. Ebből következően

a nép érzeteiben is.

Azok a törekvések erősödnek, amelyek a régmúlt megkülönböztetésekre, rangokra támaszkodó despotikus irányultságát vizionálják magyar jövőben. Ezzel visszalökik az embereket abba a világba, (viselkedési módba, alkalmazkodó képességbe stb.) mikor nem, - vagy csak korlátozottan - érvényesültek a demokrácia szabályai. Kiemelkedő példa erre Csepel.

A polgármester gyászának fekete lobogós megjelenítése (a hamis beállítások ellenére) nem a gyász tényét mutatja, hanem az sugallja, hogy van egy ember (a kerületben, hivatalban) aki különb a többinél. Ő több a polgároknál, az ő fájdalma nagyobb, mint a másikaké, ő az első a hierarchiában.

Ha nem így lenne, kint lett volna a gyászlobogó, amikor a takarítónő férje, az osztályvezető testvére, a hivatalnok lánya stb. halt meg. De akkor nem volt kint!

Azért mert a polgármester és a többi megválasztott embere, meg a párt komiszárokra épülő szerviesek, az ő ítéletük szerin többek, mint az állampolgárok sokasága.

Azt mutatják ezzel, hogy itt nincs társadalmi egyenlőség!

Azért, mert a választópolgárok kisebbek, azok lényegtelenebbek, azok csupán azért vannak, hogy a nagyságos ura(ka)t szolgálják, annak alárendelten működjenek. Azt sugallja, hogy a nagy ember érzéseit kell, hogy viselje a kicsi, de a kicsi érzései nem hatnak a nagyra! Tudom, hogy a válság okozta megrázkódtatás és az anyagi egzisztenciális bizonytalanság sokakat sokkal megengedőbbé tett ebben az irányban. Úgy gondolják, hogy a központosítással, a hatalom erejével eredményesebben lehet fellépni a válságjelenségekkel szemben.

Ebből következően vannak, akik könnyebben feladnak jogaikból, az anyagi előnyök remélt növelése okán. Vannak, akik szívesen hódolnak azoknak (meg haverjaiknak, rokonaiknak), akik a hatalmukat nem a nép szolgálatára, hanem saját önző, despotikus vágyaik beteljesítésére, az ember feletti uralkodásra használják! Érdemes lenne azonban elgondolkodni minden érintettnek, hogy az a „közbenső megoldás”, aminek jeleit a mostani vezetőkön látjuk, ér-e annyi áldozatot a szuverenitás tradicionálisan megszerzett jogosítványainak elvesztése oldalán a népnek, mint amennyit jelenthet egy- egy embernek (vagy klikknek) az abszolútikus hatalom megszerzése?

Az engedelmesség tényéből ugyanis a parancsolás joga is fakad!

A parancsolásból pedig az arisztokratikus viselkedés személyi kultuszának kiépítése következik. A nép kárára!

Mert tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi állapot csak átmeneti, és a jogok megnyirbálása, a hatalom étvágyának növekedése, az egyén uralkodási vágyának elhatalmasodása tovább folytatódik. Egyre több áldozatot követel, egyre nagyobb részt szakít a közösből, egyre többet urizál, egyre több kiváltságot indikál magának. Egészen addig, míg meg nem állítják!

Ez pedig szép szóval, simogatással nem fog menni!

A népfelségnek, előbb-utóbb helyre kell tennie a dolgot, hogy a despota is megtudja, hogy valójában ki is az úr a háznál? Nem szeretném, ha oda jutnánk, mint a mondabeli cimbalmos, amikor a pénzosztás volt, ő nem kapott semmit mert a hegedűsök elvitték az összes összeszedett pénzt. Megkérdezte, hát a prímást, hogy neki nem jár?

Azt a választ kapta, hogy járni, jár, de nem jut!

A „keményen dolgozó kisember” ugyanis soha nem annyit kap, amennyit termel és amennyi jár neki, hanem annyit, amennyit kiharcol magának. Érdeket érvényesíteni pedig jogok alapján lehet még a demokráciákban is.

Ezért annak csorbítása, szelektív értelmezése, visszavétele ellen már az elején megálljt kel kiáltani!

Horváth Gyula

Forrás: A szerző weblapja